A kis híd, a fölém tornyosuló medence, kellemes napsütés, mosolyogva gyülekező klubtársak. Minden a régi, mégis más. Itt vagyunk újra.

Sokan vagyunk, régiek és újak, családtagok, hosszabb-rövidebb kihagyás után visszatérők. Ugyanott tanyázunk, mint régen és – milyen csodálatos – ugyanott készül el a (majdnem mindenkit megörökítő) csapatkép is. A lelátón, mint régen.

Nincs időm magam miatt izgulni, pénzt szedek, váltóbeosztást mutatok, új csapattagokkal ismerkedek, tagkönyvet pecsételek, később váltóérmeket veszek át a hiányzók helyett. Míg úszom, lelkes segítőim is akadnak. Hogy csinálta ezt Laci? „Mindig egy hátizsákkal járt, benne egy csomó éremmel és megkérdezte, mi jár nekem. Belemarkolt és…” Igen, tudom, edzésekre is így járt, hátha elcsíp valakit. Mindig kilógtak az érmek szalagjai a hátizsákjából.

Míg a futambeosztást böngészem, feltűnik, nem javították ki születési évszámomat (59-es helyett 95-ösként vagyok regisztrálva). Gyorsan szólok, de már jön az eredményhirdetés és a harmadik helyezett szóvá teszi, hogy ő volt másodiknak írva az eredménylistán. A dobogó körül gyülekező népes társaság előtt magyarázkodok, végül bevetem az adu-ászt: „Sajnos elmúltam 29 éves.” Nagy derültség, helyére kerülnek a dolgok.

Este megkívánom a kólát. 50 éve biztos nem ittam, nem is szeretem, de most olyan jól esne! A szálláshelyünkön, a hűtőben találok egyet. Élvezettel kortyolgatom. Tudom, hogy Laci, aki imádta és főleg hosszútávúszásokon csodafegyverként, az elvesztett energia pótlására fogyasztotta, itt van velem.

Másnap lelkes, új tagunk, Domokos Lajos már a régi, DVSC-s tagkönyvével vár. Apunál úszott és izgatottan várja, hogy bepecsételjem és aláírjam a „klubváltást”. Hamarosan újabb apu tanítványba botlok, Balla Marikával ölelkezünk össze. És hogy teljes legyen a lista, Krasznai Robi bátyám meséli el, hogy teremtette le apu egyik szenior verseny után (ahol Laci rosszul lett), amiért nem vigyázott a „kisfiára”. Azt is elmondja, hogy Laci mindig piszkálta a versenyeken („ebben benne van egy országos rekord”). Egy-egy sikeres verseny summázata pedig így hangzott: „Elment egynek.”

Unokaöcsém is megérkezik, a sprintszámban és a váltóban is részt vállal, úszását a parton kísérem végig. Másnap a váltótagok átadnak nekem egy aranyérmet, Ádámé kísérőszöveggel. Milyen Ádámé? Hirtelen nem esik le, hogy, Laci fia a győztes gyorsváltó tagja! (Köszönet Attilának a váltók optimális összeállításáért!) Micsoda öröm! Ha Laci ezt látná!

A zárónap nagy szenzációja, hogy Dalma és Tomi beneveztek a pille párbajra. A csapat ott maradt tagjai lelkesen buzdítják őket. Laci milyen boldog volt, mikor résztvevőként partnerével 3-4 körig is eljutottak! A „hirtelen halál” néven emlegetett gyilkos számban fiataljaink, az utódok is derekasan helytállnak, büszkék vagyunk rájuk!

A végére is marad egy csattanó. Attila már rebesgette, hogy a csatversenyben dobogósok leszünk. Meghatottan vesszük át a 2. helyezésért járó hatalmas kupát, amit boldogan cipelek magammal a vonaton. A poggyásztartóba nem fér be, nagyot koppan, de nem sérül, mire egy utas megjegyzi: látszik, hogy igazi.

A debreceni állomáson is sikere van. Egy hölgy rácsodálkozik: Jé, kupa! Kié? Mondom a klub nevét, mire rákérdez egyik csapattársunkra. Ismertek vagyunk!

Számomra megnyugtató érzés, mennyire együtt volt a csapat, örökifjak és még fiatalabbak. Nem volt hiány elmélyült beszélgetésekben, örültünk egymás sikerének és megörökítettük a legszebb pillanatokat. Együtt, egymást segítve folytatjuk hagyományainkat, őrizzük és gyarapítjuk nem anyagiakban mérhető értékeinket. Laci szavaival: „Megtartjuk az univerzum folytonosságát.” Mi lehet ennél fontosabb?

Debrecen, 2024.06.23.
Legoza(Rentka)Éva