Két éve nincs közöttünk Laci. Legalábbis fizikailag. Annál inkább jelen van gondolatainkban, szándékainkban.

A versenyhelyszíneken, edzéseken gyakran eszünkbe jut egy-egy jellegzetes mondata. Sokszor elhangzik, különböző helyzetekben mit mondott, és nevetünk, mert olyan, mintha megint ott lenne, fanyar humorával, félig piszkálódó, félig ösztönző megjegyzéseivel. Mindannyian őrzünk belőle valamit, egy huncut mosolyt, egy beszédes tekintetet, egy rá jellemző mozdulatot. Szinte halljuk a sokszor ismételt, mérgelődve kiadott „parancsokat”, mikor hiába igyekezett bennünket rávenni, hogy viselkedjünk végre csapatként. „Mért nincs mindenki a helyén? Kinek kellett volna váltani X-et? Ismerkedjetek meg csapattársaitokkal. Y. miért nincs már vízben?” És az ikonikus „Álljunk be egy csapatfotóra. Z találja már meg a helyét!”

Az élet megy tovább. A hiányérzet azonban makacsul velünk marad. Hogy lehet enyhíteni ezt az érzést?

A Laci távozása utáni időszak kétségbeesett és megválaszolatlan miértjei mellett is világos volt számomra, számunkra, hogy a klubnak tovább kell működnie. Nem akárhogyan, hanem abban a szellemben, amelyben ő megálmodta, teret adva nem csak a komoly sportteljesítményre törekvőknek, hanem az úszáshoz lazábban kapcsolódóknak is. Laci szeretett „holdudvarához” ma is sokan tartoznak. És örömmel jelenthetem, a klub működik, amatőr és profi, versenyző és hobbiúszó tagjaival együtt!

Egy kicsit hasonul is az ember. Az ő szemével lát olyan dolgokat, melyek korábban nem érdekelték. Bradbury Marsbéli krónikájának viharvert és gondosan megragasztott példánya kiemelt helyen áll a polcon. Azelőtt nem olvastam sci-fit. Aztán rácsodálkoztam. Hát ezért szerette? Csupa izgalmas, elgondolkodtató téma. Tele az emberiség jövőjét érintő aggasztó gondolatokkal, kérdésekkel. Emberség és elembertelenedés. Értékválság. Önzés, félelem, tehetetlenség, hősiesség, önfeláldozás. És ha belegondolok ez már nem is a sci-fi tárgykörébe tartozik. Ez magáról a bennünket körülvevő világról, rólunk szól.

Kicsit a Laci bőrébe bújtam. Örököltem a barátait, ismerőseit. Nekem is segítenek, nem vagyok egyedül olyan helyzetekben, amikor az ő döntésére lenne szükség. Kicsit próbálom azt csinálni, amit ő tenne, úgy gondolkodni, ahogy ő, úgy dönteni, ahogy ő találná helyesnek. Furcsa, de megnyugtató érzés.

Az élet megy tovább. Laci nélkül, mégis vele együtt. A klub, mint egy amőba, állandóan más formát mutat. Nem volt könnyű az elmúlt időszak, de itt vagyunk! Az ő szavaival élve, próbáljuk megtartani „az univerzum folytonosságát”. Így legyen. Hajrá DSZUK!

Debrecen, 2024.03.12. Legoza(Rentka)Éva