Hogy mit? Életem leghosszabb napját és éjszakáját 13 évesen.

Egy szombati napon, 14 óra 40 perckor vízbe ugrottam a nagykállói strandon, s ekkor még nem tudtam biztosan, hogy ennek mi lesz a vége. Nem tudtam, hogy sikerülni fog-e. Titkon reméltem, hogy fog, de túl nagy volt a cél. Nem akartam elmondani senkinek (na jó, Apa sejthette). 20 km-t akartam úszni. A határidő másnap reggel 10 óra volt.

Elsőre nagyon jól esett beugrani a vízbe, ekkor nem gondoltam bele, hogy egy nagyon hosszú útnak indultam neki, ami nem volt más, mint 600 hossz. Le is úsztam egyből 6 km-t. Amikor kiszálltam, nagyon jól éreztem magamat, de fájt a csuklyás izmom, ezért Stella (rá és Zsuzsára bíztak a szüleim, amíg hazavitték Rentka Laci bácsit és húgát, Éva nénit) egyből bekent és megmasszírozott. Ez nagyon sokat segített. Amíg hatott a krém, ettem egy keveset és gondolkodtam, hogy hogyan tovább. Úgy döntöttem, hogy pihenek. Korábban Laci bácsi megkérdezte, hogy tudnék-e úszni még kétszer ennyit, ugyanis ő éppen 18 km-t úszott. Akkor nem válaszoltam semmit. Hosszas pihenés után újra elindultam és úsztam 4 km-t. Ezután kiszálltam, mert újból elkezdett fájni a csuklyás izmom. Ekkor érkezett vissza Apa, aki meg is masszírozott egyből, hogy ne fájjon annyira. Ezután még kint maradtam, pihentem és beszélgettem. Ilyen hosszabb távnál szerintem nagyon fontos, hogy beszélgessünk és ne egyfolytában az úszásra koncentráljunk. Ezzel nagyon sokat segítünk magunkon, mert ez által könnyebbnek és rövidebbnek tűnik az úszás. Harmadjára is elindultam. Ennél az úszásomnál Apa kilométerenként mindig beadta nekem a medencébe a sport italt. 4 km után kiszálltam, mert borzasztóan fájt a vállam és a tricepszem. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi az idő. Egész úszás alatt a kezemben sem volt a telefonom, mert szerintem nagyon fontos, hogy abban az időben semmilyen mértékben ne legyünk összeköttetésben a közösségi médiával. Ezáltal sokkal nyugodtabbak vagyunk és teljes egészében ott vagyunk a helyszínen testben és lélekben is. Ekkor azonban nagyon fáradt voltam és fáztam, ezért Apa főzött nekem forró teát. Izgultam, hogy mennyi az idő, de nem akartam tudni, hogy hány óra van, mert ha tudom, akkor fáradtabbnak érzem magamat. Apa mondta, hogy nyugodjak meg, még van, elég időm, aludjak nyugodtan. Én nem akartam aludni, mert azt hittem, hogy már 5 vagy 6 óra körül van. De Apa azt mondta, hogy még is, hogy lenne annyi az idő, még csak nem is virrad. Ekkor mégis megkérdeztem, hogy mennyi az idő. 3 óra 15 perc körül volt. Megbeszéltük apával, hogy ha 5 órakor megyek vissza újra úszni, akkor is biztosan lesz időm befejezni a hátralévő 6 km-t. Apa azt mondta, hogyha szeretném, felébreszt időben. Ekkor megnyugodtam és elaludtam. 4 óra 15 perc körül magamtól felébredtem. Semmi kedvem sem volt visszamenni a medencébe, mert sötét volt, hideg volt, fáradt voltam és fájtak az izmaim. Számomra ez a volt a holtpont. Úgy gondoltam, hogy én többet nem ugrok vízbe. Borzasztó nehezen álltam fel és öltöztem át. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy nem megyek vissza. Apa azt mondta nekem, hogy Zsuzsi, nem baj, ha nem mész vissza, így is nagyon sokat úsztál már. De ekkor eszembe jutott, hogy már csak 6 km. Ekkor éreztem úgy, hogy tényleg eldöntöttem, hogy igenis megcsinálom, megmutatom, hogy képes vagyok bármire, amit elhatározok. Felhúztam a sapkámat és Apa bekent vazelinnel, hogy ne jöjjön le a bőröm. Vízbe ugrottam. Borzasztó volt. Fáztam és gyengének éreztem magam. Olyan volt, mintha nem is haladnék semmit. De Apa megnyugtatott, hogy nyugodjak meg, mert ugyanolyan tempóval úszom, mint a legelején. Mindezt onnan tudta, hogy mérte az időmet. Őszintén szólva, úgy indultam neki, hogy csak 2 km-t úszok, de utána arra gondoltam, hogy később még nehezebb lesz, mint most, ezért 4 km-t úsztam. Mire kiszálltam, már rám virradt. Ekkor még fáradtabb voltam, de most sem akartam aludni. Viszont ahogy lefeküdtem, egyből el is aludtam. Körülbelül egy órát aludtam, majd 7 óra 40 perc körül felkeltem. Ahogy felültem, nagyon hányingerem lett, mert leesett a vércukrom. Ennyi úszás után már az égvilágon semmit sem kívántam, se inni, se enni, hiába akarta Apa belém tukmálni, ezért történt ez. Nagyon mérges és szomorú voltam, de eldöntöttem, hogy most már, ha törik, ha szakad, akkor is le fogom úszni. Szerencsére volt egy csapattársunk, Dr. Baracsi Mária, aki orvos és ő adott nekem gyógyszert. Azt mondta, hogy körülbelül fél óra és hatni fog. Addig is egyek szőlő- és kockacukrot, hogy helyre álljon a vércukorszintem. Amikor visszamentem a vízbe, megállapodtam Apával, hogy 10 hosszaként ad nekem egy szőlőcukrot és vizet. Ez az utolsó 2 km nagyon gyorsan eltelt. Az utolsó hosszat pillangóban úsztam. Elmondhatatlan jó érzés volt, amikor kiszálltam és végre azt mondhattam, hogy igen, megcsináltam. Mindenki nagyon büszke volt rám és egyből elkezdtek fotózni is. Ekkor elmúlt minden fáradtságom és arra gondoltam, hogy egy nappal ezelőtt még csak álmodni se mertem erről. Az úszás alatt sosem gondoltam arra, hogy még hány hossz. Mindig csak arra gondoltam, hogy már mennyit megcsináltam. Mindezt saját akaratomból tettem.

Nagyon szépen köszönöm a millió támogatást, gondoskodást, szeretetet és mindet, minden egyes személynek, akik kitartottak mellettem, támogattak és izgultak értem! Köztük édesapámnak, édesanyámnak, Gazda Zsuzsannának és Lengyel Stellának.

Köszönöm Dr. Rentka Lászlónak (Laci bácsinak), hogy már évek óta szívesen lát a szeniorok edzésén, ahová Apával járok, noha még most is 12 év választ el a szenior léttől.

Debrecen, 2019. szeptember 7.

Erdélyi Zsuzsanna