Hogy mit? Életünk leghosszabb napját és éjszakáját. A Nagykállóban rendezett 24 órás úszásra, mely 10 órakor kezdődött, délután két óra körül érkeztünk meg: Zsuzsi lányom, feleségem és jómagam, míg Zsuzsi kistestvérei a nagyszülők vendégszeretetét élvezték. Mire bejutottunk a strandra, lepakoltunk, regisztráltunk, eltelet egy bő fél óra, így Zsuzsival kb. 14 óra 40 perckor szálltunk vízbe. De mielőtt tovább mennénk, időben kicsit vissza kell ugranunk, hogy jobban megérthessük a történetet.

Zsuzsi második osztályos korában kezdett el rendszeresen úszni. Először a DSI-ben, majd a Debreceni Búvárklubban úszott napi rendszerességgel. Csak az élvezet kedvéért részt vett velem együtt Velencei-tó és Tisza-tó átúszáson is. Még 10 éves sem volt az első alkalommal, ami mutatta, hogy szeret úszni, és szereti a kihívásokat, egészen pontosan nagyon jól érzi magát azok teljesítése után. Azonban hosszú vívódások után, végül 2018 decemberében végleg felhagyott a versenyszerű úszással. Ezt követőn nem volt medencében egészen július végéig. Sportolni sportolt, de nem úszott. Július végén egy alkalommal eljött velem a Debreceni Szenior Úszó Klub edzésére: nem velünk edzett, hanem beugrott és úszott 3 km-t, majd kijött. Ennek ellenére minden áron el akart menni idén ismét a Velencei-tóhoz az úszásra. Megvallva őszintén, annyira nem lelkesedtem, hiszen régen nem úszott. Végül elmentünk. Meglepően jó időt úszott, rosszabbra számítottam ennyi kihagyás után. Azt is a fejébe vette, hogy mindenképpen részt veszünk a nagykállói 24 órás úszáson is, mely nem sokkal ezután következett. Ráadásul egyszer említette, 20 km-t akar úszni. Nos, ezt már végképp képtelenségnek tartottam. Hogy miért? Nos azért, mert volt fogalmam róla, hogy 20 km leúszása, 24 óra a medencében milyen terhelést jelent. Ugyanis jómagam is részt vettem már ilyen megmérettetésen, melyeken úsztam 21,5, de 33 km-t is. Így jól tudtam, hogy mekkora ugrás 3 km helyett 20-at úszni, milyen nehézségek lépnek fel és nagyjából mikor. Úgy kb. a kétszeresét még viszonylag vidáman leússza az ember annak a távnak, melyet úgy általában egy-egy hosszabb edzésképpen leúszik, de utána csökken a kedv, s a táv növekedtével rohamos gyorsasággal jönnek elő a legkülönbözőbb problémák: kiázás itt, kidörzsölés ott, fájdalmak ott, ahol tudtuk, hogy fájhat, s ott is, ahol eddig nem is gondoltuk, hogy fájhat úszás miatt. Ezért gondoltam teljes képtelenségnek Zsuzsi ötletét. Bár a véleményemet elmondtam neki, nem akartam vele vitatkozni, így nem is igazán beszéltünk többet erről. Úgy voltam vele, hogy majd mikor jönnek a problémák, csökken a lelkesedés, és egy tisztességes táv megtétele után jöhetünk haza aludni.

Nos ilyen előzmények után szálltunk vízbe 14 óra 40 perc körül. Nem voltak terveim, hogy mennyit fogok úszni. Gondoltam sötétedésig, mire menni kell Zsuzsi testvéreiért a nagyszülőkhöz, úszok pár km-t, majd jövünk haza. Addigra majd Zsuzsi is kiússza magát, s vita nélkül megoldódik a probléma. Sokat nem is beszélgettem vele, mert úsztunk. Szépen tempózott velem egy pályán. Igazából annyira emlékszem, hogy úsztam-úsztam, néha egy-egy fordulónál, ivásnál Dr. Rentka Lászlóval, klubunk elnökével, csapattársunkkal, barátunkkal váltottam néhány szót, aki már kezdés óta úszott. Feleségemet is fel-felfedeztem néha a pályánkon, ennyi. Végül 10 km után kiszálltam, ideje volt indulni haza. Ekkor jött az első meglepetés. Zsuzsi leúszott 6 km-t, és maradni akart. Gondoltam magamban, hogy hamarabb kellett volna jönnünk, mert még nem érte el azt a pontot, hogy már lankadjon a lelkesedése. Pont annál a bizonyos kétszeres távnál járt, amikor még nem vészes a dolog, sőt jól érzi magát az ember. Erővel nem akartam hazavinni, mert akkor örökre az lesz, hogy én akadályoztam meg élete úszásában. Mi legyen?

Éppen ekkor Rentka László és húga, Éva „fuvart kerestek” Debrecenbe. Így két lehetőség kínálkozott. Feleségem hazaviszi őket, s elmegy a kistesókért, majd reggel visszajön a gyerekekkel, és hazavisz bennünket is holtfáradtan. Ezt elvetettük. Ugyanis még mindig azt hittem, hogy Zsuzsi pár km után, mondjuk úgy 10, eléri azt a pontot, hogy jöhetünk haza. Végülis 10 km is szép táv, s már éjszaka lesz. S saját tapasztalatból is tudtam, hogy az éjszakai műszak a legrosszabb. Ilyenkor az ember már bőven többet van ébren, mint általában szokott, és többet is úszott. Ráadásul az evés-ivás sem esik már olyan jól. Így a második lehetőség mellett maradtunk: Zsuzsit ideiglenesen rábízzuk csapattársainkra, barátainkra, megyek haza én is, majd visszavezetek Nagykállóba, és az elgyötört Zsuzsit hazahozom még mielőtt én is elalszom.

A terv kitűnő volt, de nem vált be. Mikor visszaértem, Zsuzsi akkor szállt ki. Már 10 km-nél járt. És nem akart még mindig hazaindulni. Bár fájt már ahol nem is gondolta, hogy fog, de még mindig úszni akart. Ekkor nyilalt belém, hogy „Nem fogja feladni!”. Te jó ég, itt fogunk éjszakázni, hogy fogok én hazavezetni?! Gyorsan átállítottam a gondolataimat, vész- és segítőüzemmódba kapcsolatam. Vészüzemmód a túlélésért kellett – hogy másnap még haza is jussunk –, a segítő pedig Zsuzsinak. Tudtam, hogy innen már szüksége lesz rám. Így el is dőlt, hogy én már nem megyek vízbe, máshogy ezt nem fogjuk kibírni.

Masszíroztam, ha fájt neki valahol, krémeztem, hogy ne ázzon ki, ne dörzsölődjön ki a kritikus helyeken, etettem-itattam szárazon és vízben. Kísértem öltözőbe és vissza. Számoltam a hosszait. Elsősorban nem azért, hogy a hivatalos számolókat ellenőrizzem, hanem azért, hogy a megbeszélt szakaszonként beadjam neki a medencébe a frissítést. S mivel ekkor már igen fáradt volt, nem akartam, hogy a medence végében a rajtkőbe kapaszkodva, csüngve feleslegesen energiát pazaroljon, míg én odaérek a frissítéssel – a medence aljára leállni nem lehetett, és még padka sem volt, amire legalább lábujjheggyel rálehetett volna állni. Mértem az idejét, hogy megbecsülhessem mennyit pihenhet, hogy még időben legyen. Ha alkalmi úszók (éjszakai fürdőzőknek is nevezhetnénk) mentek a pályájára, szóltam, hogy vigyázzanak rá, mert már nagyon sokat úszott és még folytatni akarja. Nehogy megüssék, megrúgják. Ekkor már egyre többen felfigyeltek rá, hogy ez a kicsi lány – na jó 13 éves nagylány – már mennyit úszott. Folyamatosan kérdezték, hogy mi a terve. Csak azt mondtam, hogy nem tudom, ő tudja. Tudtam, hogy nem szeretné, ha elmondanám bárkinek is az álomcélt.

Mindezek ellenére Zsuzsi sem tudta elkerülni a késő éjszakai, pirkadat előtti mélypontot. Úszni a sötétben, hidegben, elgyötörten, egyedül, fogalmazzunk úgy, hogy nem segít. Minden egyes kartempóját vele „úsztam” a partról. Jól tudtam mit érez, min megy keresztül. Többször átfutott a gondolat rajtam, hogy könnyebb lenne, ha én úsznék és gyötrődnék. Volt, hogy úgy érezte, nem tud visszamenni a medencébe, nem megy. Mondtam neki, hogy ő dönt. Már így is nagyon szép távot úszott, büszke lehet rá. Ha viszont folytatni akarja, akkor itt vagyok és segítem. Egy idő után már nem fogadta el a frissítést sem, mert nem esett jól neki sem a szilárd, sem a folyékony táplálék. Elérte ezt a pontot is. Majd nem mert pihenni, hogy el ne aludjon, mert akkor nem lesz elég ideje véghezvinni, amit akart, pedig már olyan közel volt hozzá. Nyugtattam, hogy pihenjen, ha elalszik, majd ébresztem, amikor kell. Ekkor már azért szurkoltam, hogy pirkadjon, világosodjon már! Ugyanis a világosság, a felkelő napfény nagyon sokat tud segíteni. Úgy érzi az ember, hogy túlélte az éjszakát, új nap kezdődik. Még ha nem is igazán újult erővel telt, de még is új nap. Zsuzsin is segített.

Az utolsó résztávja előtt mikor felült kétségbeesett, mert bár már csak 2 km volt hátra, nagyon hányingere lett. Visszafeküdt, várt. Újra felült, ismét hányingere volt. Teljesen elkeseredett, hogy itt van a cél kapujában s nem fogja tudni elérni emiatt. Pedig ekkor már nagyon menni akart vissza a medencébe. Mondatam neki, hogy legalább igyon valamit, amiben van egy kis kalória, tápanyag. De semmit nem kért. Ekkor gyorsan körbejártam mindenkit, aki élt és mozgott, hogy nincs-e neki egy szem émelygést, hányingert csökkentő gyógyszere. Senkinek nem volt. De aztán Gazda Zsuzsa szervezőnek, csapattársunknak, barátunknak eszébe jutott, hogy Baracsi Mária gyermekorvos csapattársuknak lehet, hogy van. Őt azért nem kérdeztem, mert úszott. Nagy szerencsénkre volt neki, illetve neki elhitte Zsuzsi, hogy inni és enni kell. Ugyanis minden bizonnyal leesett a vércukra a frissítés hiánya miatt. A gyógyszer, ivás és cukorevés után egy fél órán belül helyrejött Zsuzsi. Innentől kezdve örömúszás volt az utolsó 2 km. A biztonság kedvéért 10 hosszanként beadtam neki egy szem szőlőcukrot és ivott egy korty vizet. Végül beérkezett. Határtalan volt az öröme. Sorra gratuláltak neki. Nagyon büszke voltam a lányomra, „igen ő az én lányom”, aki véghez vitte ezt az embernyi embert is próbára tevő tettet, nemhogy egy 13 éves lányt. Megcsinálta, amit elhatározott tűzön-vízen át. Közben engem nyugtatgattak is, hogy vége, sikerült, ugyanis többen mondták utólag, hogy az éjszaka közepétől, az idő előrehaladtával egyre jobban látszott rajtam az aggodalom. Végre megnyugodhattam.

De ez csak időleges volt, mivel rámtört a hazajutás problémája: nekem kell hazavezetni! Zsuzsi mondta, hogy ő sem fog elaludni, mert ez nekem is jó, illetve, ha elalszik, akkor majd este ébred fel, és nem tud éjszaka aludni. El is indultunk, beszélgettünk, Újfehértót alig hagytuk el Zsuzsi egy mondata közepén elaludt, melyben éppen azt ecsetelte, hogy nem fog elaludni. Fel voltam készülve rá, hogy az első éberségcsökkenési jelre leállok valahol és alszom, ha kell, nem kockáztatok. Azonban a másfél nap izgalma és mozgalma ébren és éberen tartott. Hazaértünk. És aludtunk estig. És éjszaka is aludtunk.

Debrecen, 2019. szeptember 22.

Erdélyi Zoltán