...Semmi sem volt úgy... Lázas betegen úszni? Az ultrák mindent másképp látnak!

Kétségek, félelmek egy 31 km-esre tervezett úszás előtt

Amikor még nagyon régen, az előző rendszer jóvoltából lehetőségem nyílt arra, hogy egy ejtőernyős tanfolyamot elvégezzek, egy érdekes gondolattal készítettek minket fel a félelemre, illetve annak elfogadására. Elmondták nekünk, hogy nem kell az első ugrástól tartanunk, ott rendszerint senkinek semmi komoly problémája nem akad. Aki megijed, annak nem kell felszállnia a repülőgéppel, ha viszont nem fél különösebben, akkor gond nélkül ki is fog ugrani. A második ugrás már izgalmasabb, de igazi problémák a harmadiknál szoktak jelentkezni. Aztán néhány héttel később az éles ugrások alatt abszolút beigazolódott ez az elmélet. Az elsőnél mindenki mosolygott, a másodiknál feszültek voltunk, a harmadiknál pedig egész drámai jelenetnek is voltam szemtanúja, amikor valaki nem bírta a feszültséget és a nyitott gépajtóban ájultan esett össze. Ennek a krízisjelenségnek megvan a magyarázata. Az első ugrásnál még nem tudja, hogy mire vállalkozik. A második esetben már valamit megtapasztalt, de csak a harmadik alkalommal tudja konkrétan, hogy mi vár rá.

Talán épp ezt az izgalmat éltem át a harmadik (nekem, amúgy negyedik) kecskeméti Univer24 úszás ünnepe rendezvény előtti héten. Csak növelte az idegességemet, hogy hétfő este elkezdett fájni a torkom, és bizony éppen egy influenzajárvány kezdődött. Néhány hónappal korábban is betegség miatt maradtam le egy 12 órás éjszakai úszásról. Próbáltam vigyázni magamra. Hosszú, komoly listát írtam azokra az ételekről és kiegészítőkről, amiket magammal kell vinni. A szokásosnál sokkal óvatosabban és talán ügyetlenebbül étkeztem napokon keresztül. Elkezdtem felvenni a kapcsolatot a leendő úszótársaimmal. Körlevelet fogalmaztam meg, melyben előre elnézést kértem a várható szerény sebességem és az evvel járó "kellemetlenségek" miatt. Utálom magam, amikor ilyen "bocsánat hogy élek, bocsánat hogy létezem" gondolataim támadnak. Ugyanakkor tényleg borzasztó sok energiát és pénzt fektettem abba, hogy az úszásommal fel tudjam venni mások ritmusát, de ez a mai napig nem valósult meg. Rettentő bosszantó, mert nemcsak a versenyekhez, de főleg a balatoni tervemhez is nagyobb sebességre lenne szükségem. Az éjszakák egyre több ébrenléttel, álmatlanul teltek, és már magam sem értettem, hogy egy valójában tét nélküli rendezvény mitől izgat ilyen hihetetlenül. Túl voltam már a huszonötödik 10 km feletti úszásomon. Volt annyi tapasztalatom, hogy remélhessem, nagy baj nem lehet. De nem, én agyalok, aggódom, hisz fo..ni annyira jó!

Jómagam. A fotó 2018 február 16.-án készült önmagam jóvoltából Budapesten, a Hegyvidék Bevásárló Központ Mellékhelységében...

De persze család és napi 12-13 óra munka mellett 31 km-t az ember nem tud, nem akar rendszeresen úszni, így azért némileg elfogadható is lehetett az aggodalmam. Nem tudhattam biztosan, mi vár rám. Napokkal ezelőtt megszületett a papírforma. Az első 10 kilométerem megtétele és annak körülményei jól láthatóak voltak. Azt is tudtam, hogyan akarok frissíteni az úszásomnak ebben a részében. Nem láthattam ennyire tisztán a következő tíz kilométeres szakasz menetét, de azért valószínűnek tartottam, hogy a becsléseim viszonylag itt is jók lesznek. A harmadik szakasz nem lett megtervezve. Úgy gondoltam, ez lesz az az időszak, amit majd valahogy megoldok, sebesség tekintetében nyilván lényegesen lassabban, de biztosan. Összességében véve a logikám azt reméltette velem, hogy a délelőtt 11 órai rajtot követően éjjel 1 környékén be fogom tudni fejezni az úszást. Ok.. tudom.. De ez az én logikám.

Ismét Kecskeméten!

Jó érzés volt megérkezni Kecskemétre. A város korábban sem volt nekem idegen. Egy évet tanultam a Piarista Gimnáziumban. Ma sem dolgoztam fel életem egyik legnagyobb traumáját: hibáztam, kirúgtak. Ha néha dolgom van erre, sosem felejtem ki az útvonalamból a Jókai utcát, ahol viharos fiatalságom kollégiuma van, és időt szakítok arra is, hogy megcsodáljam a környék furcsa, szép és szomorú emlékeket idéző páratlan szépségét, hangulatát. Húsz perc nosztalgiázás után aztán hamar ott is voltam a gyönyörű uszodánál, ahol már a parkolóban találkozhattam néhány csapattársammal, köztük a nagy példaképpel, Rentka Lászlóval. Ő egyben a Csapatunk vezetője, „Mesterek és tanítványok” néven kaptuk meg a kilences pályát, ahol többek közt jótékony céllal a Bátor Tábor beteg gyerekeiért is úsztunk. Laci életútja, célkitűzései amúgy külön fejezetet is érdemelnének. Sokat beszélni nem szeret, írni viszont nagyon tud. Remélem, rászánja magát könyvírásra, mert értékrendjével, életszemléletével és sport-eredményeivel magasan kiemelkedik az átlagemberek közül.

Már az uszodában is otthonosan mozogtam. Egy ismerős jobbról, egy másik mosolya balról - egész más volt, mint amikor először bolyongtam az akkor még szinte kiismerhetetlen labirintusban. Most, hogy belegondolok, a sok ismerőssel való találkozás következtében talán ez volt az első eset, hogy "igazi úszónak" éreztem magam (pedig dehogy…). Nagy volt a tömeg a lelátón, hisz a rendezvény arca idén is Hosszú Katinka volt. Minden gyerek és minden anyuka, apuka őt akarta látni, hallani. Hamar sor is került beszédjére, amit természetesen magam is nagyon vártam. Katinka nagyon emberi gondolatot vetett fel, ahol elnézést kért az egy évvel korábbi megnyitó beszéde miatt. Valahogy úgy emlékezett ugyanis, mintha konkrét ígéretet tett volna arra vonatkozólag, hogy idén ő is részt fog venni a 24 órás úszók viadalában. Én pontosan emlékszem, nem ígért ilyet, mindössze arról beszélt, hogy komolyan el fog rajta gondolkodni. Én ezt akkor is udvariasságnak gondoltam, hisz szerintem nem tenne jót az izomzatának egy ilyen felkészülés illetve részt vétel. Ennek ellenére nagyon jól esik, hogy ekkora tisztelettel beszél a hosszútávúszókról.

Mindannyian elintéztük ügyes bajos dolgainkat. Átöltöztünk, vazelin nyakra, hónaljra, magnézium gél a lábakra került. Összeszedtem az első 6 órához szükséges csokoládé, banán, energia szelet és gél, magnézium és frissítő ital készletemet, és kitettem a 9 es pálya elejére. Rentka Éva volt az az úszó társam, aki ebben a 24 órában és ezen a pályán szintén 30 km fölött akart úszni. Nálam sokkal felkészültebb, tapasztaltabb úszó, így kértem, hogy a torlódás elkerülése miatt előttem induljon -érted, igaz? Ne kelljen százszor, csak kilencvenkilencszer előznie... 11:00 órakor megszólalt a kereplő. Pillanatokon belül a 9-es pálya vizében találtam magam én is. Elkezdődött az, aminek a végét már olyan régóta vártam! Amiért imádkoztam, hogy de jó lenne túl lenni rajta. Az úszás, ami akár borzasztó is lehet, és mégis boldogan beszélhetek róla majd, akár életem végéig is. Elkezdődött a vizsga, ahol önmagamnak adhatok diplomát, ahol önmagam ellen harcolok, a biztosíték arra, hogy képes vagyok a balatoni tervem megvalósítására.

Terv és valóság

Tulajdonképpen csak az első 5 km volt az a szakasz, ahol nem ért semmilyen meglepetés. A szokásosnál könnyedebben és jobb részidőkkel haladtam, hisz 6 nappal korábban Pesti Balázs Comprido csontkovács alaposan átdolgozta a vállaimat. A víz kicsit hűvösebbnek tűnt az előző évihez képest, körülbelül 25-26 fokos volt. Ehhez szoktam hozzá Dorogon is, ahol a legtöbbet edzek. Abban az esetben lehet esetleg kevés, ha az ember már nagyon kimerült és mindössze pihentető úszással, alig tempózva frissíti magát. Szóval összességében elmondhatom, hogy jól indultak a dolgok és ez lélektanilag nem is ártott a sok stresszes nap után.

Az első öt km-emet a szokottnál valamivel gyorsabban, könnyedén, két órán belül tettem meg. Aztán jöttek az első meglepetések, amire tényleg nem számítottam ebben a tíz km-es szakaszban. Hiába szedtem az utóbbi hetekben a magnéziumot és kentem magamra ugyanezt a hatóanyagot tartalmazó gélt. Elkezdődtek a görcsök. Nagyon régóta nem tapasztaltam a vádlimban ilyen erős és ilyen sok izom-merevedést. Nem jöttem tőle pánikba, ahogy két évvel korábban, mert megtanultam, hogy általában valahogy mindig minden megoldódik a hosszú úszások alatt. Ugyanakkor nagyon nehéz volt így úszni. Egyre óvatosabbnak kellett lennem a fordulóknál. Hamarosan odáig jutottam, hogy le kellett szoknom arról, hogy egy kicsit is elrugaszkodjak a medence falától. A legkisebb olyan mozdulat, ami eltért a szabályos l ábtempótól, már görcshöz vezetett. Nem tudom, hogy mi lehetett ennek az oka, de úgy tűnik, ezt a problémát az évek sem küszöbölték ki eléggé. Ennek megfelelően romlottak folyamatosan a részidőim is. Jó pap is holtig tanul, meglátjuk majd mi lesz ebből - gondoltam. A jelenség mindenesetre aggasztó volt.

Nem tartottam hosszú szünetet, amikor már bő öt órája úsztam. Mindössze 10 perc mosdó használat volt az a kitérő, ami segített a lábaimon is. A részidők viszont egyre hosszabbak lettek a tervezettnél. És sajnos nem egy-két százalékról beszélhetek, ennél rosszabb volt a helyzet. Azt hiszem azonban, hogy a frissítésekkel nem hibáztam. Kicsit sűrűbben álltam meg egy két falat banán, vagy néhány kocka csokoládé miatt. Az izotóniás italok nem mindig esnek jól, de most szívesen kortyolgattam ezeket, vagy a szénsavtól valamennyire mentesített kólát. Az idő minden próbálkozásom ellenére nem akart javulni. Nagyon eltértem a papírformától, amit úgy akartam megoldani, hogy egy rendkívüli, kb. fél órásnak szánt pihenőt iktattam be. 16,7 km-nél jártam, több, mint nyolc órája toltam, ott tartottam, ahol már nincs komolyabb tapasztalatom és gyakorlatom. Ez volt életemben a negyedik eset, hogy ennél a távnál tartottam. Aggasztott, bosszantott a sok probléma, mert azt hittem, hogy azért ennél többet fejlődtem. Zsongott a fejem a rengeteg negatív gondolattól is. Elegem volt. Utáltam ezt az egészet. Ez az utálat viszont egy előre látható, természetes érzés volt. Járt a pihenő, kijöttem a vízből.

Bajban

Nem néztem az órát. Nem volt kötelességem, nem volt szerződésem és nem állt mögöttem senki ostorral a kezében, hogy most aztán elég a lógásból, menjek vissza a dolgomra. Nem volt szívet melengető a gondolat, hogy fáradtan visszamenjek úszni, de mégis természetes volt. Lassan, kényelmesen sétáltam vissza a medence szélén a kilences rajtkőhöz. Eszembe jutott Demény Helga tavalyi története, akit 24 órás úszóként a testvére lökött bele a vízbe, hogy folytassa az úszást. Helga később hálás volt neki, hiszen sport-történelmet írt azzal az úszással. Igen, ez így működik. A siker érdekében a legmélyebb holtpontokról is vissza kell jönni. Mögöttem nem állít senki, de tudtam, hogy mi a dolgom. Ugrottam. De mi ez?? Úristen, mindjárt megfagyok, mindjárt megáll a szívem, ez kegyetlen! Ez láz, vagy talán mégsem? Aki ismer, az tudja, hogy ilyenkor úgy didergek, hogy nézni sem könnyű! De hátha most kivételesen nem erről van szó! Háta tévedek, nincs semmi bajom, húzzuk meg gyorsan, húzzunk bele teljes erővel, előre! Nem múlik! Basszus, nem kapok levegőt, ilyen sprintet edzés elején nem nyomnék, baj van, mert megfagyok, számomra véget ért az Univer24! Kimásztam a vízből, jeleztem Laciéknál, hogy az én köreimet nem kell tovább számolni, vége, befejeztem.... Vacogva mentem a csomagjaimhoz. Megtörölköztem, átöltöztem, lefeküdtem a polifoam matracra és - milyen jó hogy hoztam a hálózsákot- betakaróztam vele. Hamarosan jobban éreztem magam. Elég erősen izzadtam, ami bár jó jel, nem tápláltam magamban olyan illúziót, hogy bekockáztassak és visszamenjek úszni. Próbáltam aludni, de annál izgatottabb voltam. Csak egy pihenés következett, ahol jó zenét és az úszásokról szóló híreket hallgatva egyre jobban húzott egy erő a medence széléhez. Nem, egyáltalán nem akartam még úszni, de egyre jobban irigyeltem azokat, akik lent küzdöttek a medencében. A 24 órás profi úszok munkáját öröm nézni, figyelni, tanulmányozni. Nincs két egyforma stílus és mégis mind tökéletes. Nem tudom mennyi idő telt el így, hogy stopperrel néha az idejüket méregetve gyönyörködtem a küzdelmükben.

Éjjel háromig bírtam a tétlenséget. Ekkor gondoltam, hogy van még nyolcórányi esélyem. Egy teljes műszak ahhoz, hogy teszteljem a kitartásomat és a tudásomat. Köszönhetően a pihenés és a Lacitól kapott gyógyszer jótékony hatásának, úgy döntöttem, hogy megpróbálom még egyszer. Lesz, ami lesz, legfeljebb ismét kirohanok a medencéből, ha felszökik a lázam. Éva is tartott közben néhány órás pihenőt. Jó esélyt láttam arra, hogy folytatni tudom az úszást. Ugrottam és... hideg volt, nem mondom, persze hogy az... Izgultam mi lesz az első percben. Nem ismétlődött meg az, amit úgy utálok, amit ki nem állhatok, amibe szinte belehalok, nem rázott ki a hideg! Ismét tudtam úszni! Nem állítom, hogy csúcsformában voltam, de ott voltam ismét a kilencesen, újra róhattam a köröket! Elkezdtek gyűlni a kilométerek. Úgy voltam vele, hogy ha ötöt le tudok úszni, már szépítek a soványka 16,5 km-emen. És ha lassan is, de probléma nélkül toltam reggelig. Éva Már rég kijött, leúszta a tervezett 33 km-es távját, mellyel édesapja emléke előtt tisztelgett. Reggel 9 órakor nem konkrétan gyengeség, inkább technikai okok miatt egy felgyorsított 300 m-el fejeztem be a 2018-as Univer24-et. Vagyis eljött a várva-várt pillanat...

Nem csak leúszni, de...



...számolni sem kis teljesítmény

Bizonyos értelemben kudarc volt ez a verseny. Nem úsztam le a 31 km-t 14 órán belül. Tudom, hogy ennél több van bennem. Nyilván így nem teljes az öröm, hiába hangzik jól a 28 km is. A csillagok állása idén nem kedvezett a halaknak. Azt hiszem, osztja a véleményemet Hajdú László, a HaL is, akinek a gondolatával zárnám élménybeszámolómat. Laci sokszoros szenior bajnokként teljesítményével évek óta elkápráztatja a hosszútávúszás szerelmeseit. 12 órányi úszás után már 40 km-nél tartott, de egészségügyi okok miatt kivételesen neki is idő előtt kellett kiszállnia a medencéből. Így gondol erre a hétvégére: " A negyedik Univer24 margójára: Akik tudnak célt találni, elmennek, küzdenek. Nos, egészen mindegy, hogy végül sikerül-e. A hős az, aki küzd. Igazán akkor az, ha belátja, nem leküzdhetetlen senki és semmi. Önmagunk sem!"

U.I. (1): Alig várom már a következő 2019-es rendezvényt... Pontosabban a végét :)

U.I.(2): Köszönöm, hogy végigolvastad! Érdekesnek találtad? Akkor rokonlelkek vagyunk... TÁMOGASS ITT ÉS MOST! :) A Bátor Tábor daganatos gyerekeinek élményterápiás kezelése, illetve annak finanszírozása nagyon nemes feladat. Néha én is utalok nekik :)

Hajrá