Zimányi András 2018.03.04

Az eltelt hónapokban három komoly hosszú-távú úszásra lehetett jelentkezni. Az első még az előző év végén lett volna Székesfehérváron, ahova betegség miatt el sem indultam. A következő az Univer24 volt Kecskeméten, ahová elmentem ugyan, de a nagy mumus egy belázasodás képében közbeszólt, alaposan megváltoztatva a tervezett úszásomat. Végül pedig tegnapi napra volt még egy regisztrációm, a Sri Chinmoy Marathon Team által rendezett Szentendrei 20 km-es úszásra, de a korábbiakhoz hasonlóan már a hét elején jött a fenyegetés, elkapom az influenzát. Úgy tűnt, ismét felkopik az állam.

Az adott napon egész nap ágyban voltam. Pihenni kell, na és kifeküdni a betegséget, ami erős nátha, köhögés és pocsék közérzet formájában rám telepedett. Teljesen képtelen, ésszerűtlen dolognak tűnt, hogy induljak egy egész éjszakát igénylő úszóversenyen. Lázam nem volt, na és sokan bíztattak, hogy meg tudom csinálni. Zombiként ültem autóba, de úgy gondoltam, úgyis vissza fogok fordulni. Ez nem egy kétórás úszkálás lesz, gondoltam, ide erő kell, frissesség, hogy is gondolhatom, hogy képes vagyok rá? Ugyanakkor nem hagyott nyugodni egy másik hang sem, mely szerint a szervezetem játszik velem, próbálva visszatartani a megterheléstől. Talán én magam vonzom be most már harmadik alkalommal a bajt.

Az úton többször figyeltem a kereszteződéseket, hogy most aztán tényleg visszafordulok. Mégis eljutottam Szentendrére. Leparkoltam, majd beléptem az uszodába. Most, most menj ki András, vissza! -jött a hang, de mégis mentem a regisztrációs pulthoz. Mint egy érzéketlen gép. Az öltözőből már nagyon gáz lett volna kisétálni. Ezt már elvetettem. Nem baj. Majd bemegyek a vízbe, jól kiráz megint a hideg és akkor megoldódik a probléma, kijöhetek, ki KELL jönnöm -gondoltam.

Egy korábbi probléma miatt egyénileg neveztem, de itt volt a Csapatom is, Debrecenből. Rentka Laci az úszó klub vezetője teljesen természetesnek vette, hogy hozzájuk tartozom, ezért ő és testvére, Legoza Évi hamar fel is ajánlották minden segítségüket, főleg a frissítésekkel kapcsolatosan, amire bizony nagy szükség is volt. Az embernek azt hiszem rengeteg erőt adnak az ilyen barátok. A későbbiekben ez óriási mozgatórugó volt.

Legoza Évivel

Az átöltözést követően beléptem az uszodatérbe. Kellemes volt az atmoszféra. Jóleső meleg volt bent és először éreztem azt, hogy egy halvány esélyem lehet a sikeres kezdésre, hogy nem fogok azonnal belázasodni, ahogy Kecskeméten. Éviék kikérdeztek, hogy miket vihetnek majd oda hozzám, amikor ők a váltónak köszönhetően szabadok lesznek (csak én indultam egyéniben, folyamatos úszást vállalva). Szerencsém volt a pályával is, közvetlen a lelátó mellettin kellett úsznom, vagyis néhány méterre tőlük. Nagy szükség volt rájuk, mert elvileg nem szabadott kipakolni az italokat és élelmiszereket a medence szélére. A vízből való ki-be mászkálás pedig számomra kockázatos, ezt megtanultam az Univer24-en.

Este nyolc után néhány percet csúszott a rajt. Hárman úsztunk egy pályán a harminchárom méteres medencében. Nem lepett meg, hogy az úszótársak nálam jobb időket tudnak, de ilyen létszám mellett nem kellett tartani attól, hogy az előzések problémásak lehetnek. A rajt szó elhangzásakor óvatosan belépcsőztem (csak semmi beugrálás) a vízbe. Kritikusnak gondolt pillanatok voltak, de a víz simogatóan kellemes volt. Az egy hetes pihenőnek köszönhetően könnyedén indult az úszásom, rögtön lazán, szabályos mozdulatokkal, gördülékenyen ment minden. Lacinak annyi volt a kérése, hogy legalább kétezer métert ússzak le és ha gond van, azután jöjjek ki. Nem tudtam, mi vár rám, de úgy éreztem, az eltelt napok pokoli szorongásai (igen, szinte féltem ettől a naptól!!) után most látszott a remény, hogy valamit mégis összehozhatok a medencében.

Szorgalmasan róttam a köreimet. Egy dolog volt, amit már tudok, hogy kőkeményen kódolhatott az agyam: nem jönni ki a vízből. Tízezer méter felett jártam, amikor egyetlen-egyszer ki kellett menni mosdóba, ahonnan siettem vissza, minél előbb be a medencébe, de ez sem volt kellemetlen. Nagyon örültem, hogy ennyi mindenen túl vagyok és elkezdtem bízni a sikeres teljesítésben, ami ezen a versenyen 20 km, tíz órán belül. A Csapat szabad emberei szinte lesték a kívánságaimat a frissítések miatt. Rentka Laci ilyenkor gyakran odajött hozzám és olyanokat mondott, amire korábban soha nem volt példa. Egész jó úszásról beszélt és kis csiszolgatnivalókat említett. Szavai és a figyelmesség mágikus erőt adtak a továbbiakban, amire szükség is volt, hisz számíthattam a holtpontokra. 12.000-nél éreztem az elsőt. Nem volt ijesztő, de nem valami felemelő érzés ilyenkor tudni azt, hogy mennyi van még hátra. A hozott energiaszeletek nem okoztak örömet, az ember inkább kiköpné, mint hogy lenyelje. A frissítésekről lemondani ugyanakkor öngyilkosság a hosszú távok megtételénél. Nyugodtan rá lehet fordítani akár néhány percet is, de meg kell enni egy egész szeletet, le kell nyelni, inni is kell rá. Ha kevés, kiégsz. Ha sok, behánysz, vagy legalábbis úgy érzed. Ez utóbbi volt a Velencei-tó körbeúszásánál is, ez a másik véglet. Szerencsére gyűlik a tapasztalat, jól gazdálkodtam az élelemmel és italokkal. Az első komolyabb mélypont hamar elszállt, tudatosodott, hogy lassan túllépem a táv kétharmadát. A 15.000 m pedig egy talán boldognak nevezhető pillanat volt. Innentől kezdve tudtam, hogy a hat órával korábban még pocséknak gondolt állapotom ellenére meg tudom csinálni a tervet. És nem is akármilyen idővel. Korábban kilenc órára saccoltam ezt az úszást, de nem voltam benne biztos. Most pedig úgy tűnt, teljesen reális és elérhető ez az idő. Fantasztikusan problémamentes volt eddig minden. Nem volt semmilyen lábgörcs, mint Kecskeméten, ahol a fordulóknál a falat már csak érinteni, használni nem tudtam. A masszőr jól végezte a dolgát, amikor egy kőkemény apró ponton rendbe rakta a vádlimat. És remekül bevált a vállamra ajánlott krém, soha nem úsztam még öt km felett vállfájdalmak nélkül -most a nyoma sem volt problémának! Egyre jobban éreztem magam a vízben, elkezdtem erősebben húzni. Laci már az étrend-kiegészítőimre gyanakodott, vajon miket iszogatok én, hogy így úszom :)

Az érzés csalóka volt, a legnehezebb órák következtek. De nincs ebben semmi rendkívüli, miért kéne úgy úsznom az utolsó ötösömet, mintha épp elrajtolnék a hagyományos Balaton-átúszáson? 16-17 km körül már ugyanazt éreztem, amit az első, 12 km-es krízisnél, de ez az állapot most nem változott. Fogyott az erő. Nem tett már csodát semmilyen praktika, egy dolgom volt, összeszorítani a fogam és tolni neki, amennyire bírom. Nem baj, ha lassabb leszek, gondoltam, annyira úgy sem tud elmenni a tempó, hogy baj legyen. Nem szégyellem, hogy körülöttem az egyéni úszók már kijöttek a vízből. Ők mind korábban kezdték az úszást, gyakorlottabbak, sokan jóval fiatalabbak is. A mérce kizárólag én vagyok. Önmagammal küzdök harmadik éve egy szép cél megvalósítása érdekében. A többi nem számít és ezt tudja a Csapatom is. Éva is egyre gyakrabban jött oda hozzám, kérek-e valamit. „Hajrá András, hajrá András” -mondogatta őszintén.. Az utolsó frissítésnél már csak 900 m volt hátra. A számláló hölgyek mosolyogtak, pedig ha nem vagyok a pályán, akár haza is mehettek volna. Itt, Szentendrén is mindenki értünk, úszókért van! Ezeknek az embereknek ez a nem könnyű munka is sportszeretet. Nem azt nézik, hogy első vagy, vagy utolsó. Hogy ismernek-e, vagy még soha nem láttak. Azt díjazzák, hogy amit vállaltál, megcsinálod a legjobb tudásod szerint.

A célbaérkezés -a taps szívből jön!

Az utolsó kör… Ez tényleg leírhatatlan, megható! Éva a parton követ. Laci, tőle nem megszokott, elismerő mosollyal figyel. Én meg akarva akaratlanul meghajtom a végét. Taps, mindenki örül, mosolyog és gratulál. Kiderül, Laci az előző versenyen látottak miatt nem bízott abban sem, hogy szintidőben megúszom a 20 km-t. Hát megcsináltam. Leküzdöttem magam, pedig teljesen irreális volt, hogy én ezt most meg tudom tenni. De a dolgok nem mindig alakulnak rosszul csak azért, mert a józan ész másképp nem tudja elképzelni. És az sem mellékes, kik állnak az ember mellett. Igazi sportbarátok. Uszodán belül és kívül, akik azt kívánják, hogy teljesüljön az, amit eltervezünk…

Köszönöm Nektek!

U.I.: Köszönöm, hogy végigolvastad! Érdekesnek találtad? Akkor rokonlelkek vagyunk... TÁMOGASS ITT ÉS MOST! ??:) A Bátor Tábor daganatos gyerekeinek élményterápiás kezelése, illetve annak finanszírozása nagyon nemes feladat. Néha én is utalok nekik