Szívbéli boldog várakozással fentem a fogamat már előre a rendezési ajándékként leúszható 10 km-es távra a Magyar Úszás Napján, leginkább azért, mert látni szerettem volna mennyit fejlődtem gyorsúszásban a cirka két évvel ezelőtt megtett első lépésektől és hogyan kalkuláljak a 12 órás úszásra Székesfehérváron, merjek –e álmodozni harmincról?

Nem sokan gondoltuk úgy, hogy jó program szombat délután ennyit úszni, ahogyan néztem a vizet várakozás közben, szokás szerint már én sem (úgy a tervezett össztáv leúszott féltávjától szoktam békébe kerülni az ötlettel) de azért nekikezdtünk néhányan. Én egy pályán úsztam Fizil Ádámmal a 25 m-es medencében, tudva, hogy ő igen sebes és ezt szavakba is tudja önteni, ha az úszásnemek technikai ismertetéséről van szó. Mivel ezt én rendszeresen újraolvasom, éppen aktuális szintemnek megfelelően hasznosítva a leírtakat, örültem, hogy megleshetem a gyakorlatban is. Nem nagyon sikerült mégsem, mert akár szemből, akár egyirányba úsztunk, olyan gyorsan ment el mellettem, hogy ha még magamra is akartam figyelni, rá már nem sikerült. A tőlem messzebb úszó Zsoltot (Kovács Zsolt) és a többieket (Legoza Éva, Bihari Árpi, Batta Gyula, Szőllősi Laci) viszont jól láttam és lehetőség szerint figyeltem is.

Úgy éreztem jól haladok (ennek az érzésnek nem mindig igazság az alapja). Tervem annyi volt, hogy kiszállás nélkül, minimális frissítéssel (örökös frissítő társaim hosszú úszásokon a forró mézes tea és a Pocket Coffee csoki) és végig gyorsúszásban akartam menni, valamint bőven reális célom volt frissítéssel, sapka- és szemüvegbabrával sem 23 perc fölé menni per kilométer. Egy kis torokgyulladás, fülfájás és fáradtság előzményként adott volt, de a próbaúszásokat kimondottan hátránnyal szeretem úszni, mert így kapok „ezt álmomból felverve is tudom teljesíteni” eredményt.

Nem emlékszem pontosan mikor ütött meg egycsapásra és igen váratlanul a szenvedés, de úgy 5-6 kilométernél lehetett. Onnantól ketten úsztunk: én és Szenvedés. Nekem nem hiányzott és nem is számítottam rá ilyen hamar. Ezzel együtt még fejfájás gyötört (alapdolog ilyenkor) és izomgörcseim is voltak, ami viszont a leghosszabb távokon sem szokott lenni. 6.850 m-nél át kellett mennünk az 50 m-es medencébe. Jutalmunk a kevesebb kisiklásért fordulóknál a melegebb víz volt. Igen simogatóan esett a pár fok különbség. Ekkorra hárman maradtunk (Legoza Éva, Kovács Zsolt és én). Én már jóval lemaradtam tőlük, több száz méterrel is. Ez a hátrány nem viselt meg, csak akkor, amikor ők már végeztek és én még mindig nagyon sokat kellett ússzak egyedül. Kicsit irigy voltam. Nem a teljesítményükre, annak örültem, hanem arra, hogy már kint vannak a vízből.

De összességében elégedett lehetek, mert:

Egyáltalán nem kívántam a mellúszást (amiben pedig százalékos teljesítményt tekintve még mindig jobb vagyok, és sokkal elengedettebb is vagyok, mint gyorsban). 0:55 és 1:07 közötti ötven métereket úsztam, még mielőtt szenvedni kezdtem, azaz teljesen könnyen, nem sietve.

Levonva a költözési és pihenőidőt 3 óra 40 perc a vége, leggyorsabb 10 km-em evör (Cetrend, Ironman úszás szintidőkön jóval belül….hunyjunk szemet afölött, hogy elég baráti szintidők ezek…)

Csak egy hétig voltam fáradt utána (kizárólag a munkahelyen, úszni azért mentem!).

Egy füst alatt kedvenc sportomnak, az adatgyűjtésnek is hódoltam (köszönet a pontos mérésért és feldolgozásért Rentka Lászlónak)

Egy ilyen úszásról még hetekig lehet (meg évek múlva is lehet és kell) a társakkal egyeztetni………arról hogy namilyenvolt….…..holésmidfájt……miért…...mennyire…meddig…. minek…mennyit…ez a nagy közös SZENVEDély!

Ez tőlem most jó. Ez nekem most elég.

2015.06.29.
Kati, aki többnyire szeret hosszút úszni