Augusztus 2-án utaztam Montréalba az úszó VB-re. Szeretnék Nektek beszámolni arról, hogy milyen út vezetett el, hogy ment a felkészülésem, majd a verseny, és hogy milyen most utána.
Januárban döntöttük el apukámmal véglegesen, hogy kiutazunk Kanadába a vb-re, bár már előtte is úgy edzettem, hogy szeretnék menni. Eindhoven után nagyjából 1 hetet hagytam ki, utána megkezdtem a felkészülést.
A heti adagom 6 úszóedzés, heti 3 futás, és heti kb. 3-4 kondi edzés. Az étkezésben is természetesen „adottságok” vannak, nem eszem össze-vissza, és nagyjából odafigyelek arra, mennyi kalóriát viszek be.
A felkészülés során igyekeztem minél több versenyen részt venni. Nem minden verseny sikerült úgy, ahogy szerettem volna, de minden egyes versenyből tanultam valamit. A felkészülést persze hátráltatta néhány betegség is, pl. februárban otthon nekimentem a bőröndömnek, és eltörött a lábujjam. Majd az influenza egyik válfaját is sikerült megszereznem. Igyekeztem viszont arra koncentrálni, hogy 3-4 napnál többet soha ne hagyjak ki.
Békéscsabán versenyeztem először, ami nem sikerült olyan jól. Utána viszont a rövidpályás OB-n úsztam 3 egyéni csúcsot, a 3 mellúszó számban. Aztán jött rá két hétre Bécs, ahol egy napon kellett leúsznom az 50, 100, 200mellet. Az első a 100m volt, melyen további 2 mp-et faragtam az egyéni csúcsomból, és az 50-es részidőm is egyéni csúcs volt. Akkor elhatároztam, hogy a 100m-t is komolyan fogom venni, az 1:12-es rövidpályás időm reménykedésre adott okot. Na meg a 200-hoz fontos, hogy jó legyen a sebességem az első 100-on is. Májusban egy kisebb felkészülési versenyen indultam Szentesen, majd júniusban jött az OB, ami az igazi felmérő lett volna, ha előző héten a nyíltvízi OB-n nem kapom el a kalici vírust. Azért 100 mellen így is összejött az egyéni csúcs, de a 200-ra még nem nyertem vissza az erőmet 3 napos fekvés után.

Az utolsó 5 hetet verseny nélkül töltöttem, de ez így volt jó, nem szerettem volna amiatt idegeskedni, hogy miért nem tudok jó időket úszni.
Augusztus 2-án indultunk, délután. Aznap nem úsztam, hogy rápihenjek egy kicsit a versenyre. Londonból indultunk tovább, és este érkeztünk Montréalba.

Az első nap nagyon fárasztó volt, de szerencsére sikerült hamar regenerálódnom. Másnap délután már kipróbáltam a medencét. Ez volt vasárnap, hétfőn 100mell. Kora reggel lementem úszni, hiszen a versenymedencét csak ekkor lehetett kipróbálni.
Utána haza, és pihenő, talán ekkor tudtam először netezni (Kanadában a legtöbb helyen extra lassú az internet). Délután egy rövid alvás, majd irány az uszoda! Torna, úszás, nyújtás, majd irány a helyszín! Érdekes ilyenkor az úszókat megnézni, mindenki máshogy vezeti le az idegesség okozta feszültséget. Van, aki zenét hallgat, van, aki ugrál és tornászik, az én taktikám az simán csak ücsörgés és elmélyedés a gondolataimban.

Nem tudok úgy „felpörögni” egy számra, akkor elfáradok előtte. Jobban szeretek üldögélni egy kicsit inkább. Aztán a rajtnál felpörgök.

Fura gondolatok mentek a fejemben az első 50-en, arra gondoltam, hogy nem elég erős a lábtempóm, és baromi rossz időt fogok úszni. Aztán ezeket elhessegettem, és arra figyeltem, hány tempó van még a falig. 50-nél 3. hely (beláttam szerencsére az egész medencét). Nyugi, semmi nincs elveszve, és valamiért tényleg megnyugodtam, hogy láttam, nincsenek messze tőlem. Egy jó lehúzás, és indulhat a hajrá felépítése. Szerencsére akik végül 2. és 3. helyen végeztek, mellettem úsztak, így voltak, akik húzzanak magukkal. Nem vezettem egészen 75 m-ig. Utána fogalmam sem volt hányadik helyen vagyok, csak arra gondoltam, hogy most már csak 25m, ki kell bírni. Beértem, és a kijelzőn nem jelent meg az időm (de több másik úszóé sem), úgy kellett megkérdeznem, mennyit úsztam. A mellettem levő német csajszi mondta, hogy szerinte én vagyok az első, és Ági, a csapattársam is kiabálta a lelátóról, hogy első vagyok. Akkor már kezdtem elhinni, de még vártam a hivatalos eredménnyel.
Internet persze nem volt, mire hazaértünk este 10 (itthon hajnali 4), akkor írtam e-maileket, hogy nyertem.

Az érmet csak másnap kaptam meg, de onnantól kezdve teljesen hozzám nőtt: vittem magammal az Oratorie du Mont Royal-hoz, majd fel a hegyre, kirándult velem. Kedden ugyanis pihenő napot tartottunk.

Szerdán jöhetett az 50m. Még soha nem álltam rajthoz olyan felszabadultan, mint akkor, és rájöttem, hogy bár kell az adrenalin, de én néha túladagolom magamnak. Bárcsak tudnám szabályozni! A „legidegenebb” mellúszó számban 1(!!!) mp-et javultam, és bár 4. lettem, még soha ennyire nem örültem egy negyedik helynek!! Jöhetett a kiadós vacsi!

Csütörtökön pihenőnap, kilátogattunk az olimpiai stadionba, ahol volt végre rendes internet, szóval hívtuk az otthoniakat skype-on. Délután a szokásos szieszta, meg kávé a kedvenc helyünkön (ahol igazi európai kávét lehetett kapni), este meg egy laza séta a hegyen. Érdekes volt, mert már teljesen felülmúltam a várakozásaimat a 100 aranyával, mégis izgultam, mert a 200 a kedvencem. Azt is tudtam, hogy 1 komoly ellenfelem lesz, és ha ezüstöt szereznék, lehet, hogy maradna bennem elégedetlenség. Reggel irány az uszoda, de előtte a kedvenc kávézónk!
Délben úsztam. A szokásos készülődés most is megvolt, majd irány a versenymedence. A 4-es pálya volt az ellenfelem leginkább. A taktika az volt, hogy 100-ig egy testhossznál jobban nem elengedni, majd utána tapadni, ahogy lehet, és 150 után robbantani. Ez nagyjából sikerült is, csak érzésre volt olyan, mintha meghalnék. Kb. 75-nél éreztem, hogy nekem ez a tempó gyors, de nem engedhettem el jobban. 140 fele már kezdtem feladni, mondtam, nekem jó lesz az ezüst is, csak oxigént adjanak mellé sokat. Aztán 160 fele visszajött a remény, éreztem, hogy csökken a távolság a vezető 4-es pálya és köztem, majd 175-nél sikerült leelőznöm. Akkor már csak a túlélésre mentem. Amikor beértem, még fel se tudtam fogni mi történt, olyan oxigén hiányos állapotba kerültem. Soha nem fájt még ennyire a 200mell!

Ami pedig az utunk hátralévő részét illeti: a péntek délutánt az usziban töltöttük, majd este pizzával és borral ünnepeltünk, és ettem végre desszertet is. Szombaton Québec City idegenvezetéssel, lazulós nap.

Vasárnap megnéztük a montréali botanikus kertet, majd késő este irány vissza, Londonon keresztül. Fárasztó volt a 12 órás út, de ha úgy vesszük, hogy 6700km-t tudtunk le ennyi idő alatt, azért az nem semmi.

Összességében megérte Montréal. Igaz, nehéz kijutni egy ilyen versenyre, hiszen minden önköltséges, és nem is csak a pénz, hanem a bele fektetett munka is. Nem olyan könnyű minden nap korán kelni, hiába kelek azért, amit szeretek. Na és szabadidő semmi, mert este megint edzek. Pihenő csak szombat délután és vasárnap van. Akkor is megéri. Nemcsak az aranyérem miatt. A versenysport annál sokkal többre megtanít. És a sok egyforma gondolkodású ember, meg a hangulat. Na, emiatt is megéri. Hogy mindenki mindenkivel leáll beszélgetni. Meg hogy az úszás bármeddig „művelhető”, még 90 év felett is. Na meg maga az út is különleges volt számomra. Először repültem Európán kívül, egy számomra teljesen új kultúrát ismertem meg. Önmagában Montréal talán nem is olyan különleges, de a VB azzá tette nekem, és visszamennék, ha tehetném.
És a kép, amivel zárnék…apukámmal az első világbajnoki címem után. Ő volt az utastársam.