Magam számára is váratlanul egyszer csak a körforgalom végén találtam magam, Batta professzor erőteljes lábtempójában fuldokolva. A tüdőm majd kiszakadt, zsibbadt a lábam, a karjaimban rozsdás acélhuzalokként feszültek meg az izmok. Ez én lennék? Hogy kerültem ide és ki ez a sok fantasztikus vízi lény, akik fénysebességgel húznak el mellettem? Egyáltalán van-e merszem eljönni a következő edzésre? 2009. január 19-ét írtunk.

A következő edzésen megint ott voltam, ahogy 4 éve azóta is. Valami ellenállhatatlanul vonzott vissza gyermekkorom csodás világába, a klórszagú medencék, visszhangzó uszodák, napfényes strandok és párás zuhanyozók semmihez sem hasonlítható világába. Ismerősek voltak a mozdulatok, hangok, illatok és ízek. És ez az állandóan gyarapodó létszámú, mindig más formát mutató, nagy, laza közösség engem is jótékonyan befogadott. Örömmel fedeztem fel gyermekkori társaimat és hamarosan a többieket is jó ismerősökként üdvözölhettem.

Hogy mi a jó ebben a „monoton, faltól falig”sportban? Minden. A kapkodós vetkezés, a szárazföldi melegítés / lóbálunk-lóbálunk /, az első fájdalmas találkozás a vízzel / huhh, ez hideg és nedves! /, a melegítés óvatos tempói, és máris egy sorozat kellős közepén találom magam. Az edzésterv rutinosan tapad a falon, de ha mégse tudnám a dolgom, Laci extázisban kiadott vezényszavai helyrepofoznak. Csak arra koncentrálok, hogy túléljem a következő hosszat. A fejem teljesen tiszta, csak a tempóra figyelek, nincsenek feladatok, problémák, elmúlik a bánat, a harag, a szorongás, csak a víz van és egy tucat társ, akik ugyanúgy kapkodják a levegőt a táv végén, mint én, de azért röpködnek a poénok és muszáj nevetni. Az elmaradhatatlan váltókkal ismét kerek a világ. Edzés végére a lelki ráncok is kisimulnak, akku feltöltve, készen állok, hogy megvívjak a holnapi hétfejű sárkányommal és könnyedén lenyisszantsam az összes fejét.

Hogy is kezdődött? Nem emlékszem olyan állapotra, hogy nem tudok úszni. / Gyógy / testnevelő-úszóedző szülők gyerekeként ez nem csoda. És ahogy az testvéreknél lenni szokás, én is mindenben utánoztam a testvéremet. Tempóztam Laci után derekasan és mindig másodikként csaptam célba. Így folyt ez mindaddig, míg ki nem derült, hogy lány vagyok, és vannak más lányok is, és nekem illik velük versenyezni. Elkezdődött a korosztályos versenyek sorozata, melynek csúcspontja a budapesti országos bajnokság volt, ahol számos alkalommal állhattam a dobogó legfelső fokára a rövidebb mellúszó számban / pontos adatok Lacinál /. Engem azonban akkoriban jobban izgatott, hogy verseny után elmehettünk ugrálni a műugró medencébe. / 10 méterről sosem mertem leugrani, hihetetlen magasnak tűnt! /. Vonzottak a békebeli rántott húsos, sütis ebédek is a Nyugati melletti önkiszolgáló étteremben, és izgalmas volt az Ibusz szállás a nagy gangos pesti bérházakban. Apu edzőből átalakult sima apuvá, állatkertbe mentünk és moziba, anyu a háttérből vigyázott rám és persze ott volt Laci. Laci, aki előfordult, hogy háttal „nézte végig”a versenyemet, annyira izgult értem. / Persze ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy később jól elpüföljük egymást. /

Én erről akkor mit sem tudtam, ahogy arról is csak sejtelmeim voltak, hogy a verseny a medencén kívül is zajlik edzők, versenybírók, vidéki és budapesti csapatok között. A ma már csak emlékeinkben élő „négyméteres” jéghideg vize, vagy a mellette lévő, csiborokkal teli „langyos” / amit egyébként nagyon szerettünk kellemes hőfoka miatt és bogarak ezreit mentettük ki belőle /, vagy a kétméteres akkoriban nem túl tiszta, zöldes vize messze nem volt olyan ideális helyszín a felkészülésre, mint a főváros szép tiszta, kellemes hőfokú medencéi. Mégis felvettük a versenyt a pestiekkel.

A mai fiatal generáció számára talán elképzelhetetlen, hogy nem volt elektromos időmérés, így a célbírók hatodik érzékére volt bízva egy-egy vitás beérkezési sorrend eldöntése. A stílusbírák is árgus szemekkel figyelték, hogy a versenyző feje megtöri-e a vizet / mellúszásban nem csaphatott át a hullám a fejen! /, és fordulónál is nagyon vigyázni kellett, hogy a vállak egy szintben legyenek, mikor két kézzel megérinted a falat. Volt részem újraúszásban, kizárásban. Legemlékezetesebb élményem mégis a „mezcsere” volt, „lányságom” tudatosításának újabb állomása. Apró kislányként, valami előkotort szabály miatt a verseny kellős közepén / szó szerint, a versenyszámom előtt / a kényelmes „fél dresszet” egész mezre kellett cserélnem. Szinte most is látom, ahogy a szüleim sietősen rám adják a kényelmetlen ruhadarabot. Nem volt nekem azelőtt olyan, boldogan lubickoltam a kis gatyámban, ráadásul mindenhol rendszeresen fiúnak néztek és kizavartak a lányzuhanyzóból. Nem értettem, minek az nekem, szorított és vágott, s hogy mit produkáltam benne, arról nincsenek emlékképeim.

Persze a versenyekhez kemény edzéseken keresztül vezetett az út. Nyáron a reggeli edzés után is volt egy teljesítendő penzum / 10x / 20x? / 100 pillangó /, melyet önállóan teljesítettünk, míg apu és anyu újabb és újabb gyereksereget vezetett be az úszás rejtelmeibe a fedettben. / Talán innen a pillemánia? / Nekünk Lacival eszünkbe se jutott, hogy el is bliccelhetnénk. Néhány elszánt társunkkal együtt igyekeztünk gyorsan túl lenni rajta / nem is rossz motiváció a gyorsaság növelésére! /, hiszen utána a délutáni edzésig várt ránk a végtelen szabadság, a játékok egész sora. Folytak a vég nélküli kiütők, melyek nyomait hatalmas, vörös foltok jelezték a testünkön. Vérre menő lábtengó csatákat folytattunk a tűző betonon, megpróbáltuk megjavítani a leesés nélküli ütögetés újabb és újabb rekordját tollaslabdázásban / a csúcs emlékeim szerint 300! felett volt /. A langyosban kiszorítóztunk, egymás nyakába ülve tornyot építettünk, a melegben azon versenyeztünk, ki tud legtovább a víz alatt maradni. A négyesben halacskáztunk és kimerülésig ugráltunk a vízbe műugrókat is megszégyenítő ügyességgel. Beszélgettünk a víz alatt, frizurát készítettünk úgy, hogy a vízbe lógatott fejünket hirtelen hátracsaptunk, a legvadabb punk is elbújhatott mellettünk! Ha megéheztünk, ott volt a „tejivó”, ahol hatalmas papírpohárba mérték a fél liter tejet. Elégedetten majszoltuk hozzá a szintén extra méretű buktát, vagy fahéjas csigát. Edzések végén sem kellett elválni társainktól, a Simonyin végiggyalogolva hazakísérgettük egymást. Történt mindez a 60-as, 70-es években, a múlt évezredben.

A gondtalan gyermekkor már csak szép emlék, de most ismét helyreállt a világ rendje. Megint én vagyok a kistestvér, a hugi, aki csodálattal bámulja a nagytesó teljesítményét. Most én vagyok az, aki háttal állva „nézi végig” míg a bátyám, tisztelete jeléül, rója apánk, az agg mester örvendetesen növekvő korának megfelelő kilométereket. Féltem őt, de tudom, hogy nem lehet lebeszélni újabb és újabb őrült terveiről, sőt másokat is megfertőz határtalan lelkesedésével. Csodálom kitartását és mindenre kiterjedő figyelmét, ezernyi ötletét. Úszok utána, tisztes távolból.

Egy hiányérzetem van, a nyomogatós zuhany csapnivaló! Nosztalgiával gondolok a régi fedett egykor csupasz, beton padlós zuhanyozójára, ahol állítható hőfokú, tekerhető csapok voltak, zuhanyrózsa nélkül. Edzés után maga a mennyország volt az erős sugarú, forró zuhany alatt átmelegedni, miközben ment a traccsparti.

A traccsparti most is megy, legfeljebb libabőrösen. Kívánom mindenkinek, hogy próbáljon ki egy edzést „Laci bácsinál”. Garantáltan elmúlik minden baja. Lehet a jelölt csecsemő vagy szép korú, kezdő vagy sztár, sorsát nem kerülheti el. / A potenciális egyetemista vagy szenior kategóriába előbb-utóbb mindenki beleesik! / S ha már bekapta a horgot nem menekülhet! Saját bőrén fogja megtapasztalni, hogy úszni jó. A körforgalom végén én is ott leszek!

Találkozunk a következő edzésen:

Legoza Józsefné / született Rentka Éva, alias Hugi /