Szarvas 2009. Szarvason augusztus 20-án minden évben rendeznek úszóversenyt a Holt-Körösön. Az utóbbi két évben részt vettem rajta. Nagyon szeretem, mert könnyű, jó hangulatú, rövid verseny. Így az idén is terveztem az indulást. Hogy a terv hogyan maradt kis híján terv, azt most elmesélem. Az utazást már hónapokkal ezelőtt megbeszéltem Polonkai Ákossal, aki szintén rendszeresen részt szokott venni ezen a versenyen. Nem is volt semmi gond, felkészültnek éreztem magam, elmentem masszázsra, és szokás szerint a verseny előtti nap már nem edzettem, amiből minden engem ismerő tudhatta, hogy másnap versenyre megyek. Délután felhívtam Ákost, hogy mikor és hol találkozunk reggel. Azt válaszolta, hogy nem tud engem vinni, mert ők már aznap elmennek Szarvasra és ott alszanak. Hú, gondoltam, az baj, de ha tudtam volna, hogy előző nap mennek, én is foglaltam volna szállást és mentem volna velük. Ráadásul már délután van, sok időm nincs a szervezésre! Mivel az abádszalóki verseny is ugyanígy kezdődött, és ott Torkos Sanyi volt a második, akivel próbálkoztam, most is őt hívtam fel. Ő azt mondta, hogy még nem tudja, hogy jönnek-e, a feleségétől függ. Kérdeztem, hogy mikor dől el. Mondja, hogy majd reggel. Jó. Erre nem lehet támaszkodni, kell egy biztos megoldás. Már csak Káldi Ildi maradt, akit megkérdezhetek, gondoltam, mert ő kérdezgetett tőlem a versennyel kapcsolatban, hátha ő úgy döntött, hogy jön. Este edzésen kérdeztem tőle, hogy jön-e, mire hasonló választ kaptam: még nem tudja, majd másnap reggel dől el. Attól függ, hogy hogy lesz a betege. Hát, ennek a fele se tréfa, tömegközlekedés után kell néznem! Sanyi azt mondta, ha mégis jönnek, reggel fél hétig hív, Ildivel azt beszéltük meg, hogy ha nem hív, fél nyolckor találkozunk a Kenézy előtt, ha mégsem tud jönni, akkor hétig hív. Csak semmi pánik, gondoltam, este hazamegyek, leülök a gép elé és megnézem, mikor megy távolsági busz vagy vonat. Ez mind körülbelül éjfélkor következett be, és semmivel nem kaptam jobb híreket az előzőeknél: se vonat, se busz nincs, amivel odaérnék a rajtra!!! Akkor hát nincs mit tenni, csak reménykedni kiszolgáltatott állapotom közepette! Ekkor még nem sejtettem, hogy az eddigi problémák semmik az ezután következőkhöz képest!!! Augusztus 20. reggel hat óra. Csörög az ébresztőórám. Mindent ugyanúgy csinálok, mint minden nap, csak néhány órával korábban :-). Felkelek, elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot. Visszafordulok, indulnék a fürdőszobába. De csak indulnék, mert hirtelen rettenetes rosszullét jött rám!! Szédültem, iszonyatos hányingerem volt, visszaestem az ágyra! Kapkodtam a levegőt, éreztem, hogy kiver a veríték, és mikor már azt gondoltam, hogy ennél rosszabbul nem lehet lenni, mindkét vádlim borzasztóan elkezdett görcsölni!! Ott kínlódtam az ágyon, remegtem, lihegtem, a lábam képtelen voltam letenni, annyira görcsölt és azt hittem, most itt halok meg! Közben fáztam, mert az ablak nyitva volt és reggel még hideg volt. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez a szörnyűség, csak vártam, vártam, hogy elmúljon! Nagy nehezen kiengedett a lábam, enyhült a hányinger. Egy kicsit még feküdtem, majd újra próbálkoztam a felüléssel. Körülbelül két másodpercig voltam képes az ülő helyzetre, aztán ismét olyan erővel tört rám a hányinger, hogy lezuhantam az ágyra és csak lihegtem! Nem bírtam meg sem mozdulni!! Te jó ég, Ildi és Jancsi vár rám fél nyolckor a Kenézy előtt, most majdnem fél hét, én meg itt vonaglok az ágyon!! Ja, és még telefonálhat is, hogy nem tud vinni!! Ez a verseny teljesen valószínűtlen számomra!!! Feküdtem egy ideig, gondoltam, majd lesz valami! Ha más nem, segítséget hívok. De hogy? Telefonálni sem tudnék, meg sem tudok szólalni! Ráadásul fogalmam sincs, mi ez, ilyen még soha nem történt velem! Miközben azon gondolkodtam, hogy csak magamra számíthatok, kissé jobban lettem. Feltápászkodtam, megnéztem az időt. Háromnegyed hét. Sanyi nem hívott, így ő már biztos nem tud vinni, Ildi még hétig hívhat. Elkezdtem készülődni. Enni nem bírtam egy falatot sem. Hulla sápadt voltam. Bevettem egy daedalont, mert autóban és buszban rosszul vagyok, így ha ezekkel utazok, mindig szükségem van erre a gyógyszerre. Most utazás nélkül is szükségem volt rá. Egyébként meg el merjek így indulni? Két orvossal megyek, majd csak csinálnak velem valamit! Időre odaértem a kórházhoz, Jancsiék felvettek. Hárman utaztunk Szarvasra. Én hátul ültem, nem sok idő múlva elaludtam, és már csak hangfoszlányokra emlékszem. Például: „Ágika alszik.”-mondta Ildi. A következő már a kompnál volt, valami olyasmi rémlik, hogy Jancsi aggódott, hogy ennyi autó egyszerre nem fér fel a kompra, ha lemaradunk, nem érünk oda a versenyre. Gondoltam, felkelek, megnézem a vizet, meg a tájat, de nem bírtam. Miután átkeltünk a vízen, Jancsi felköltött, hogy már mindjárt ott vagyunk. Vagyis csak azt hitte. Ugyanis ott szembesült vele, hogy még X km hátra van és már fél tíz elmúlt! És még nevezni is kell, meg át is kell öltözni! Nem kis izgalmak közepette tettük meg az utolsó kilómétereket! Jaj, ha a reggeli haldoklásomat túléltem, nehogy már azért ne tudjak indulni, mert nem érünk oda!!! Megérkeztünk Szarvasra, de a strand megtalálásához még kérdezősködnünk kellett. Leparkoltunk, futólépésben mentünk nevezni. Hú, még van pár perc! Megkaptuk a rajtszámunkat. Oké, megyek átöltözni. Elindulok a tavaly még létező öltöző felé, és látom, hogy nincs ott semmi! A nagy rohanásban nem is vetem észre, hogy a strand megszűnt létezni, a régi öltöző és mosdó helyén puszta föld van! Mint kiderült, újjáépítik a strandod, de még csak a lebontás van kész. Jó, de akkor hol öltözzünk? Mutattak egy sátorszerűséget, ami kicsit nyitott volt, kicsit koedukált, de a célnak megfelelt. Eljött a rajt ideje. Hát, ezt kicentiztük!!! Először Jancsi rajtolt el, mert férfiaknak 2000 méter volt a táv, így őket öt perccel hamarabb elengedték. Mi nők 1000 métert úsztunk. Tanulva a tavalyi indulási csatából, most szélre mentem úszni, hogy ne akadályozzon a tömeg. Elkezdtem úszni egy tempót, az elejét még melegítésnek szántam, nem akartam megnyomni. Egy ideig láttam Ildit mögöttem úszni, a fehér sapkájában és a jellegzetes kartempójával. Egy idő után, gondoltam, erősebb tempót diktálok, izomzatilag bírom. Igen ám, de jött a hányinger és a rosszullét! Vissza kellett fognom. Megint megpróbáltam és megint ugyanez lett az eredmény! Hát, akkor ezt most nem hajthatom jó, ha egy közepes tempóban végig tudom úszni. Az éremnek lőttek, a cél már csak a leúszás maradhat. Ha bírom. Ugyanis visszafogott tempóval sem voltam jól. Mi van, ha nem bírok úszni? Mi lenne, legfeljebb kiszednek. Nem én leszek az első ember a világon, akit kihúznak a vízből! Tavaly itt aranyérmet nyertem, most meg majd kimentenek!
Úsztam, úsztam, megkerültem az 500 méternél lévő bóját, majd úsztam visszafele. Nagyon jól esett az úszás, szívesen hajtottam volna, sajnáltam, hogy nem tudtam! Aztán valami hallal üköztem, ráugrott a hátamra, majd átbújt a két lábam közt, majd eltűnt. Jó nagy hal volt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy megijedni sem volt időm! A víz hidegebb volt, mint Abádszalókon, viszont nem hullámzott egyáltalán. Úszásra kiválóan alkalmas volt! Célba értem. Odamentem a nevező helyre lejelentkezni. Harmadik lettem! Érmet nyertem? Így?! Nagyon meglepődtem. Körülbelül egy perccel utánam jött ki Ildi. Ő megnyerte a korcsoportját. Örültünk neki. Aztán együtt vártuk Jancsit a stégen egy fényképezőgéppel. Előtte viszont egy újabb ismerős úszott be, Kovács Lukácsné Rozika néni. Ő egyedül volt a korcsoportjában és meg is kapta az aranyérmet. Mondta, hogy csak kézzel úszott, mert fáj a térde. Majd megérkezett Jancsi is és Polonkai Ákos is. A parton végre minden debrecenivel találkoztunk, Kingával is, aki Pesten lakik, de debreceni színekben szokott versenyezni. Összehívtam mindenkit egy csoportképre. Eredményhírdetés következett. Mindenki megkapta méltó jutalmát, miközben Jancsi szorgalmasan kattintgatta a fényképezőgépet. Megkérdeztem a második helyezettől, hogy milyen időt úszott. Kb. egy perccel úszott nálam jobbat. Ildivel és Jancsival elmentünk Gyrost enni, meg kávézni egy strandközeli étterembe, aztán indultunk haza. Már sosem tudom meg, hogy ha nincs ez a rejtélyes valami, meg tudtam volna-e nyerni az ezüstöt vagy az aranyat. De én a bronznak is nagyon örülök, de legfőképp annak, hogy ilyen sok akadály ellenére sem adtam fel, hanem ha már elhatároztam, elmentem a versenyre, végigúsztam a távot és nyertem egy érmet a debreceni csapatnak! Bonivárt Ágnes |
