Elmélkedések az úszás technikájáról - II. rész A mellúszást általában először tanítják meg a gyerekeknek a siklás, a levegő vízbe fújása, krallozás és egyéb gyakorlatok után. Ennek biztosan az az oka, hogy ezt tartják a legkönnyebben elsajátítható és legtermészetesebb mozgásnak az úszásnemek közül. Ez minden bizonnyal így is van, amíg a legnagyobb gondunk nem a vízben való minél hatékonyabb előrehaladás, hanem az, hogy egyáltalán képesek legyünk fennmaradni a felszínen, ne féljünk levegőt venni, és az egyéb ösztönök leküzdése, ami az úszni nem tudókat visszatartja a mély vízbe merészkedéstől. Akik a víznél maradnak, később megtanulnak más úszásnemeket is, rájönnek hogy mennyivel gyorsabb, élvezetesebb és kevésbé fárasztó azok művelése, és a mellúszás szépen feledésbe merül. Megmarad az edzés végi levezetéseknek, a strandon felhevült testünk lehűtésének (mindezt úszásnak álcázva), illetve 200, 400 méter vegyesen a „pihenő” távnak. Ha edzésen mellúszó feladat kerül elő, nem győzzük előre tessékelni a másikat, hiszen mellen eszméletlen lassan lehet haladni, és nálunk bénább mellúszót igazából el sem tudunk képzelni. Aktív versenyző koromban a csapatban – de ha jobban belegondolok, inkább az egész általam ismert úszótársadalomban – ismert volt az a nézet, miszerint a mellúszók hülyék. Természetesen soha nem hittem benne, hogy megalapozottan kijelenthetünk efféle korrelációt a legjobb úszásnem és a szellemi képességek között. Inkább úgy értelmeztem, hogy aki mellúszónak megy, az hülye. Ebben a formában már érthető, hogy honnan ered e nézet: mellúszónak lenni nehéz. Mégis mindig akadnak jó páran, akik ebben a kifacsarodott és természetellenes mozgásformában bizonyulnak tehetségesnek, és arra teszik úszó karrierjüket és térdízületüket, hogy ezen a téren bizonyítsanak. Mivel annak idején én is ezt az utat választottam (vagyis választotta a fene, ki tudja miért, így alakult...), veszem a bátorságot, és összefoglalom amit eddig megtanultam a mellúszásról. Ha megfigyeljük a világ legjobb mellúszóit, ma sem láthatunk egységes stílust, a különböző iskolák legjobbjai sebességben hasonlónak bizonyulnak, így összefoglalóm sem lehet átfogó és teljes értékű, hiszen csak az általam ismert stílusról írhatok. Ezzel magyarázható a cím óvatos megfogalmazása. A hosszúra sikeredett bevezető pedig a személyes érintettséggel. Remélem elnézitek nekem. A mellúszó lábtempó. Az igazán hatékony mell láb sajnos anatómiailag természetellenes lábtartást igényel. Első lépésként a sarkat fenékig fel kell húzni, mégpedig úgy, hogy a térdek közben nem nyílhatnak szét túlságosan. Ez azt jelenti, hogy a térdek közé szorított zsebkendő még kiesne, de egy bója már nem. Ezt érdemes combok közé szorított bójával gyakorolni. Mesterem az úszásban ezt igen találó nyelvi fordulattal érzékeltette, mikor rövid „ü”-vel ejtett „szükláb” felkiáltást vezényelt. A felhúzott lábszár ezután rugóként csapódik nyújtott helyzetbe, a szűk térdtartást megőrizve. A lábfej a rúgás alatt végig derékszöget zár be a lábszárral (tehát felfeszítjük), a rúgás végén pedig nyújtjuk. (Sok amatőr úszónál láttam végig spiccelő lábfejet, ez teljesen helytelen, és szabálytalan is.) A szűk lábtempó azt eredményezi, hogy a vizet nem csak talpunkkal toljuk, hanem lábszárral is hajthatjuk magunkat, valamint a végén teljesen összezáródó térdek is segítenek valamennyit. Nyitott térdekkel a lábszárnak sokkal kevésbé vesszük hasznát, viszont így könnyebb is, hiszen a szűk lábtempó esetén torziós feszültség keletkezik térdünkben, ami bizony fáj, és idővel – kopás következtében – csak egyre jobban fog fájni. A lábtempó szöge is fontos. Nem csak hátrafelé (vízszintesen) rúgunk, hanem kissé lefelé is. Ez elősegíti, hogy lábtempó közben a csípő felemelkedjen a víz felszínére. A lábtempó dinamikája, mint már mondtam rugószerű, csapódó. Ha nem lenne akkora a közegellenállás hogy ezt lelassítsa, akkor bokáink jól össze is koccannának a végén. Kartempó. A tempó indítása a könyék enyhe hajlításával kezdődik. Mell kar közben könyökünket végig „magasan” tartjuk. Tény hogy a vízen való fogás keresése tenyérrel kezdődik, de egész alkarunkkal kapaszkodni kell a vízbe. A tempó szélességére nem lehet általános instrukciót adni. Ha túl széles a tempó, nem tudunk elég gyorsan és erősen húzni, ha túl szűk, akkor rövid a víz alatti tempó útja, ráadásul beforgatásnál hamar visszazuhanunk és akkor toljuk magunk előtt a vizet. Ezért a megfelelő szélességet ki kell tapasztalni. Onnan lehet tudni, melyik az ideális karszélesség, hogy a könyök „leejtése” nélkül a legerősebbet tudjuk húzni, de még olyan gyorsasággal, hogy tempóciklusoktól (elsősorban a lábtempótól) nem marad le a kar. Ebből következik, hogy kevésbé erős húzásnál a kartempók kiszélesednek. Nézzük csak meg a nyugdíjas kitett fejű mellúszók embertelenül széles kartempóját. Versenyzőknél olykor kifejezetten szűk kartempó figyelhető meg, ilyenkor az alkar 90o-hoz közeli szöget zárhat be a felkarhoz képest. Dinamikus, hatékony mellúszásnál éreznünk kell, hogy nem csak a víz tetejét simogatjuk, nem támaszkodunk a vízen a felszínen maradásért, hanem keményen húzzuk a vizet, és ezért a mellizmok érezhetően megdolgoznak. Beforgatás, és a kar előredobása. Ez a kartempó befejező szakasza. Van egy pont, ahol érezhető, hogy a húzás már nem hatékony. Ez akkor következik be, mikor a felkar egy vonalba kerül a vállal, innen tovább húzni már haszontalan. Ilyenkor mellkas előtt beforgatjuk a kezet, és hirtelen előrevisszük alaphelyzetbe. A beforgatás és előredobás legyen minél dinamikusabb, hiszen ezzel előre nem hajtjuk magunkat; jobb hát túlesni rajta mihamarabb és minél kevesebb ellenállást generálni vele. Ezért a kézfejek előredobása ne mélyen a víz alatt, ne is a levegőben, hanem a vízfelszínen történjen. Gyakori dilemma, hogy a ilyenkor milyen szögben álljon a tenyér. Logikusnak tűnik, hogy vízszintesen, de ha kipróbáljuk ez felettébb kicsavarodott helyzetet igényel, ráadásul idő sincs rá, hogy tenyerünket lefelé tekintő helyzetbe fordítsuk. Én leginkább 45o-ban szoktam tartani. Így még nem túl kényelmetlen, és valamennyi támaszt is nyújt, hogy fékezzem a süllyedést. Ritmus, levegő, és siklás. Az úszóiskolában egyik gyerekkori oktatóm erre vonatkozó jelmondata nagyon megragadt a fejemben. Így hangzott: „Buborék, levegő, láb, szünet”. Itt a „levegő”-höz értelemszerűen hozzágondolhatjuk a kartempót is. A sorrend valóban így a helyes, nagy vonalakban jó kis útmutatás. Valójában ha megfigyelünk egy mellúszót, egy egész testtel végrehajtott delfin mozgást láthatunk. A mozdulatot karral kezdi, belekapaszkodik a vízbe, a felsőteste felfelé mozog, és ezt a mozgást hullámszerűen adja tovább teste többi részének, legvégül a lába csapódik, mint az ostor. Erre a ritmusra a legnehezebb ráérezni. Nekem sokat segített, ha a következőt képzeltem el. A kartempóval és a beforgatással „összenyomok” egy víztömeget, és a lábtempóval erre az összenyomott golyóra tolom rá magam. A keletkező örvények miatt érezhető is ez a vizualizált víztömeg, így a lábtempót könnyen hozzáhangolhatjuk, ha a megfelelő pillanatban toljuk magunkat rá lábbal. Levegővételnél az ember könnyen végletekbe esik: a légszomjtól vezérelve minél magasabbra akarja magát kitolni, hogy több levegőhöz jusson. Ha ebbe a hibába esünk, ne feledjük: nem felfelé akarunk úszni, hanem előre. Mikor én ebbe belegondolok és korrigálom a hibát, utána úgy érzem, szinte harapom magam előtt a levegőt ahogy előre haladok. Azon rövid időtartam alatt míg fejünk a szárazon időzik, gyorsan, minél több levegőhöz kell jutnunk, így minél gyorsabb levegővételre van szükség. A levegővétel ilyenkor valahogy úgy történik, mintha megijednénk. Ez persze a többi úszásnemre is vonatkozik, de mivel itt a felsőtest fenntartása kifejezetten energiaigényes, és még lassít is, ezért különösen érdemes erre figyelni. A levegőt a vízbe fújni már jóval több időnk van. A siklás az egyik legfontosabb része a mellúszásnak. Kapkodó mellúszáshoz rendkívüli fizikum kell, mert mellen még hamarabb jelentkezik a kínzó légszomj, mint pillangón. Ezért a legfőbb pihenő, és az iramot szabályozó elem a siklás. Edzésen számomra a mellúszás egyetlen élvezhető formája, ha kifejezetten erős tempókat hosszú siklással kombinálok. Ezzel a technikát is remekül lehet gyakorolni, és versenyen már csak a siklások hosszát kell rövidíteni. Ehhez természetesen az iramváltást is be kell gyakorolni. Miközben a mellúszás a legpopulárisabb úszásnem, a gyors mellúszás technikájának elsajátítása az egyik legnehezebb feladatot jelenti az úszóknak. Az is hosszas finomítást igényel, hogy egyáltalán élvezhető legyen, és a folyamat maga egyáltalán nem nagy öröm. Hogy megéri-e? Döntse el mindenki maga. Annyi bizonyos, hogy időközben nem csak a technikánk, hanem ízületeink is csiszolódni fognak. Viszont mellette szól, hogy a vegyes harmadik úszásneme, és sokan azt mondják, hogy a vegyesúszás kulcsa is, hiszen ha valaki mellen néhány méter előnyhöz jut, a forduló után a jóval gyorsabb gyorsúszásban ezt behozhatatlan méretűre tornázhatja. Persze ehhez az is szükséges, hogy a táv első felében ne maradjunk le... Legközelebb a hátúszásról írok. Fizil Ádám fiziladam@gmail.com |