2009. október 3-án éjjel, Zalaegerszegen „követtem el” első 12 órás úszásomat. Konkrét tervekkel indultam neki ennek az éjszakának, kb. egy éve készülök rá fejben, hogy egyszer megpróbálkozzak ezzel a nem mindennapi úszással. Elsődleges célom mindenképpen az volt, hogy a 12. óra utolsó 10 percében is haladjak még a vízben valamilyen – akár általam kitalált – úszásnemben úgy, hogy csak technikai szüneteket tartottam, amelyeket elengedhetetlennek gondoltam. Második célomként azt jelöltem meg, hogy minél hosszabb távot sikerüljön teljesítenem: legmerészebb álmaimban 30 km-t jelöltem meg, kevésbé merészben pedig 28-at. Már hónapokkal a nagy nap előtt minden fellelhető anyagot, élménybeszámolót elolvastam az eddigi sikeres teljesítők írásaiból, és próbáltam leszűrni, egyeztetni a belőlük levont tanulságokat. Valamiért mindenkinél szerepelt az a mondat, hogy tudni kell feladni is… Ezzel csak nagyon nehezen sikerült azonosulnom, mert eddig nem volt olyan próbálkozásom, amit kénytelen voltan valamilyen váratlan esemény miatt átértékelni időközben, viszont tudtam, hogy ez azért teljesen más minden eddigi próbálkozásomnál, tehát magamra erőltettem a gondolatot, hogy bizony ha nagyon muszáj, igenis föladom, és egy tollvonással keresztülhúzom az eredeti terveimet. Végül erre – szerencsére – nem került sor… Leginkább attól tartottam, hogy fázni fogok a vízben, tehát egy nagy doboz gusztustalan lanolinnal (gyapjúzsír) érkeztem a tett helyszínére, és egy kisebb műanyag ládányi élelmiszerrel. Nagy szemű szőlőt szemeztem le egy dobozba, valamint banánt, rizses Milka csokit, Bounty szeletet, sós extrudált kukoricapelyhet és győri édes jó reggelt kekszet készítettem a pályám mellé, ahol hárman úsztunk egy hölgy- és egy férfi társammal. A körbeúszás gondolata nem dobott föl, mert elkényeztetett, üres uszodában edző úrinőként itthon mindig vonalban úszom a pályámon. De természetesen számítottam erre, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy előzéseim során ne akadályozzam a versenytársaimat, ahogy ők is előzékenyek és figyelmesek voltak velem. Épphogy beestem a rajt pillanatára, mert bár egy órával korábban már az uszodában voltam, a lanolin felkenésére nem hagytam elég időt magamnak és odaadó segítőimnek. Fogalmam se volt, hogy ezt az undorító, nyúlós-ragacsos, sűrű trutyit ilyen macerás rámpakolni! Azért 20 órakor sikerült nekem is elrajtolnom, és megkezdődött a várva-várt 12 órás éjszakai úszás. Tudtam, hogy az első négy órában vissza kell fognom magam, nehogy későbbre ne maradjon erőm, de egyszerűen annyira jólesett az úszás, hogy képtelen voltam nyugton maradni, a figyelmeztetések ellenére szép hosszúkat húztam-toltam gyorsúszásban, és roppantul élveztem! Kb. két és fél óra elteltével kezdett korogni a gyomrom, úgyhogy tankolás mellett döntöttem. A medencéből kinyúlva a számba tömtem néhány falat csokit, pár szem szőlőt és Getorade-t ittam. Ezután folytatódott az úszás, minden mozdulatomra figyeltem, számoltam a hosszonkénti kartempókat, olykor egy-egy hosszt versenyeztem a mellettem lévő pályán úszó csapatverseny tagjaival, bohóckodva mutogattam a parton álló barátaimnak, és egy picit titokban vártam már, hogy ráfagyjon a mosoly az arcomra, és kezdjek valami kellemetlenséget érezni. Nos, azt kell mondanom, hogy ez olyannyira elmaradt, hogy az utolsó pillanatig minden egyes kartempót, minden egyes percet élvezettel úsztam, közben kb. 200-szor mondtam el magamban, hogy imádok úszni!! Amikor Medve barátom még a hatodik óra elteltével is borús tekintettel megintett, hogy ne ragadtassam el magam, arra kellett rájönnöm, hogy számomra nem telik lassan az idő. Figyeltem a váltó csapatok tagjainak félóránkénti váltásaira, és így mindig tudtam, pontosan hány óra lehet, illetve egyszer egy teljes órával elkalkuláltam magam: amikor azt hittem, reggel fél 5 van, meglepődve láttam az órán, hogy az bizony már fél 6! Ettől persze megint úgy feldobódtam, hogy lesprinteltem egy négyszázat, de ekkor már Medve is csak nevetve széttárta a karját amolyan beleegyezően, hogy hát ha Neked ez kell, csináld! Egyre gyakrabban volt szükségem némi ennivalóra, kb. a hatodik óra befejeztével már minden félórában bekaptam néhány szem szőlőt vagy egy-egy kekszet, és ittam is rá. Megbeszéltem magammal, hogy 2 órakor kiszállok a medencéből egy kis technikai szünetre, de aztán Medve swiMp3 lejátszóját a fülemre tapasztva olyan lendületet kaptam a zenehallgatástól, hogy halogatni kezdtem a kiszállást. Következő tervem az volt, hogy majd 4 órakor kimegyek, de ezt is eltoltam, mert még akkor is nagyon jólesett az úszás. Rutinos többedszer úszók óva intettek attól, hogy bukóval forduljak, amit az elején néha elfelejtettem, de végül megfogadtam a tanácsukat, és úgy döntöttem, hogy ha az utolsó órában még lesz hozzá kedvem és erőm, akkor bukózom csak. Ez be is jött, reggel 7-re olyan vidáman szeltem még a habokat, hogy rápróbáltam – teljesen jól éreztem magam így fordulva, annál is inkább, mert az ujjaim már nagyon fájtak, ugyanis nem lehetett rendesen kikapaszkodni, állandóan becsúszott a kezem a medence széle, és a fölötte lévő rács közé. Kértem a barátaimat, hogy fél 8-kor jelezzék felém, hány km-nél tartok, ugyanis ekkor már valószínűnek láttam, hogy képes leszek megúszni akár a 35 km-t is. A jelzés azonban elmaradt, vigyorogva elkezdtek hajtani, hogy meglehet a 36 km is, úgyhogy jó lenne ha összekapnám magam, és bemutatnék egy Gyurta-féle hajrát. Na jó, gondoltam, rajtam ne múljon: „őrült vágtába” kezdtem - már amennyire ez 12 órai folyamatos úszás után lehetséges, és nem tagadom, akkor már nagyon-nagyon vártam a végét! Elhatároztam, hogy az utolsó 25 méteremet pillangóban úszom le, úgyhogy másfél perccel a vége előtt kiszóltam a medencéből, hogy két hosszt vagyok hajlandó úszni már csak, ha meglesz a 36, ha nem. Az utolsó 25 méter pillangó nem mondanám, hogy kimondottan jólesett, de elégedettséggel töltött el, és végre célba érkeztem. Úgy éreztem, nincs meg a 36 km, de a hossz számláló jelezte, hogy 36.100-zal zártam! Csodálkozással teli boldogságot éreztem, nem bírtam letörölni a vigyort a képemről, de közben a könnyeim is folytak - már csak azt nem tudtam, pontosan, ki tudok-e mászni a medencéből. A 6 egyéni indulóból abszolútban második lettem, csak Bálint Lóránt előzött meg nem egész 2 km-rel, a hölgyek között pedig aranyérmes lettem, és egy szép kupával gazdagodtam. Az autóban hazafelé nagyon szenvedtem, mert iszonyúan fájtak a vállaim, hazaérvén pedig rettenetesen fáztam. Három takaróval feküdtem le aludni fél 11-kor, és 2 óra alvás után az éhség ébresztett. A mérlegre ráállva meglepődve tapasztaltam, hogy hajszálra ugyanannyi kg vagyok, mint elindulásom előtt, úgyhogy talán elegendő kaját tömtem magamba a verseny alatt. Szeretnék itt is köszönetet mondani elsősorban a páromnak, aki minden pillantásomat lesve-figyelve, még a gondolataimat is kitalálva rakosgatta a számba a falatokat, és ügyelt rá, hogy ne feledkezzek meg az utántöltésről; valamint a Bármit megúszók csapatának, akik folyamatosan biztattak, figyeltek engem, együtt éreztek velem, szórakoztattak a partról, integettek a vízben, ragacsos trutyival kenegettek, és hittek bennem! Hihetetlenül boldog vagyok, hogy ezt is sikerült megúsznom!!! írta Bujna Lilla |