AUSZTRÁLIA Perth 04.12 (szombat) Pesten a GYSEV Iskola utcai szállásán háromnegyed 4-kor keltünk. Bepakoltunk a kocsiba és fél 5-re az M3 Business Centerhez mentünk, mert oda rendeltük a taxit, a kocsinkat pedig ismerős révén ott hagyhattuk. A repülőnk 7.15-kor indult Rómába. Külön mókára adott okot, hogy az updates Norbi és Réka is ezzel a géppel repültek. Szüleimnek, akik életükben először ültek repülőn szintén tetszett a magasban. A repülőn már nagyon éhesek voltunk, így jól esett a szendvics, a Balaton szelet és az üdítő. 9.10-re már Rómába is értünk. Ott 13.45-ig kellett várnunk. Ez egy kicsit unalmas és fárasztó volt, de csak elment valahogy. Rómából a Malaysia Airlanes hatalmas gépével, egy Boeing 777-200-assal utaztunk. Minden ülés előtt volt egy kis monitor, hozzá távirányító. Filmek széles választéka, zenék, játékok közül választhattunk a 12 órás út alatt. Én leginkább a Heroes 2. epizódjait néztem. Anyukám, aki egyébként egy szót se tud angolul megnézte a I am legend-et. Útközben kétszer hoztak meleg ételt, ami számomra ehetetlennek bizonyult.. A maláj stewardes-ek nagyon kedvesek és csinosak voltak a tipikusan maláj öltözetükben. Kuala Lumpurba április 13-án, reggel 7.45-re értünk. Párás, ködös idő fogadott bennünket, így nem sokat láttunk a hegyeken kívül a tájból. Szerencsére nem kellett sokat várnunk az átszállásra, mert 9.40-kor már indult is a gépünk Perthbe. Ezt az utat szinte végigaludtuk, ami nem csoda, hiszen otthon még 6 órával kevesebb, azaz hajnali 3.40 volt. Fáradtságunkra jó példa, hogy Apu kb. 50 km megtett út után megkérdezte, hogy repülünk-e már. A ránk váró 5 óra 20 perces utat már nem is éreztük hosszúnak a 12 órás út után. Ausztrália felett gyönyörű táj tárult szemünk elé. Sajnos nem ablak mellett ültünk, így nem nézhettük végig az utat az ausztrál partvidék felett. Délután 3-kor landoltunk. Csomagjaink is megérkeztek, ez hatalmas megkönnyebbülés volt mindenki számára. Gondoltuk, hogy a vámnál nem lehet semmi gond, de egy elfelejtett alma majdnem hatalmas galibát okozott. Apu hátizsákjában maradt és közben aláírtuk, hogy semmilyen ételt nem viszünk be az országba. Elég fenyegetőző volt a vámos hölgy. Hozták a kutyájukat is szaglászni, de persze nem találtak semmit. Kicsit leizzadtunk, de szerencsére megúsztuk büntetés nélkül. Mondták, hogy legközelebb komoly büntetésre számíthatunk – hát ezen csak mosolyogtunk, hisz ha lesz is legközelebb, biztos, hogy nem mostanában… Megérkeztünk Perthbe több mint 15 ezer megtett km után!! Füllesztő meleg fogadott bennünket és egy teljesen más világ. Teljesen simán megtaláltuk a ránk váró férfit, aki elvitt bennünket a szállásunkra, a Metro Hotel on Canning-be. Csodálkozva figyeltük az ausztrál világot, a növényeket, az épületeket, na és a baloldali közlekedésről ne is beszéljünk… A hotelben lepakoltunk, fürödtünk egy nagyot, aztán felfedezőútra indultunk a Swan folyó partján. A folyó az őshonos fekete hattyúkról kapta a nevét. Hihetetlen szép és nagy ez a folyó. A város közepén fekszik és Perth Fremantle nevű városrészénél beletorkollik az Indiai óceánba. Az esti séta során nem voltunk szerencsések az irányválasztással. Pont arra mentünk, ahol már semmilyen élet nem volt. Se pénzt nem tudtunk váltani és boltot is csak nehezen találtunk. Szeletelt kenyeret vettünk, hozzá vajat, sonkát és sajtot. Ez volt minden reggel a menünk. Volt a szobánkban kenyérsütő, így pirítóst készítettünk, amire hol sajtot, hol sonkát tettünk. Szerencsére volt vízforralónk is, így kávét, teát bármikor tudtunk készíteni, főleg, hogy naponta feltöltötték a szobalányok a tea és kávékészleteket a szobákban. Ausztráliában most ősz van. Ez azt jelenti, hogy a hőmérséklet napközben 25-28 fok körüli, de este gyorsan lehűl, ráadásul korán is sötétedik. 6-kor szinte már teljesen sötét volt. 04.14 (hétfő) Nem volt egyszerű a kelés, még nem szoktuk meg teljesen az időeltolódást. Tegnap nem sikerült pénzt váltanunk, ma viszont már busszal kellett utaznunk. Csak eurónk és amerikai dollárunk volt, na meg kártyánk. A buszsofőr pedig valószínűleg egyiket sem díjazta volna. Sajnos a hotelben nem váltottak pénzt. Nagy nehezen sikerült kibuliznunk, hogy legyen egy kis ausztrál dollárunk, mégpedig úgy, hogy a szállodavezetőnél váltottunk 50 amerikai dollárt 50 ausztrálra. Nem jártunk ezzel a legjobban, de nem volt más lehetőségünk. A buszmegállónál ismét érdekes dologgal találtuk szemben magunkat. A buszok alap esetben nem állnak meg a buszmegállókban, csak ha intesz nekik. Praktikus, hiszen feleslegesen így nem állnak meg a buszok, meg számomra mókás is volt. A buszon rögtönk ingyen utaztunk, mivel a nagy nehezen megszerzett 50 ausztrál dollárunkból nem tudott visszaadni a sofőr, így csak legyintett és hátraküldött bennünket. Egyébként, mint megtudtuk, Perth és külvárosai zónákra vannak bontva, jegyet is zóna szerint kell venni. Számunkra a napijegy érte meg legjobban, amivel egész nap bárhova, bármennyiszer utazhattunk a Transperth busz- és vonatjáratain. Ez 8,10 $/fő volt. De ezt csak 2-szer kellett kifizetnünk, mert miután regisztráltam az úszóversenyen, kaptunk mindannyian egy kártyát, amivel egész ott tartózkodásunk alatt ingyen utazhattunk bármerre. Első buszos utunk a buszközpontba vezetett, ahol az információnál készségesen elmagyarázták, hogyan jutunk el aznapi úticélunkhoz, a Caversham Wildlife Park-ba. A baloldali közlekedés elsősorban az úttesten való átmenetelnél okozott mindig gondot. Inkább néztünk össze-vissza jobbra-balra többször is, mert valahogy még nem álltunk rá, hogy a helyes irányba nézzünk. Kb. fél órás utat tettünk meg a vadasparkig. Nagyon szép ez a mediterrán vidék a vöröses talajjal…. A parkban pedig végre élőben láthattam Ausztrália egyedülálló állatvilágát. A kenguruk az őzikékre emlékeztetnek leginkább, csak hát számunkra sokkal különlegesebbek. Hagyták, hogy simogassuk, etessük őket. Legszívesebben napokig dögönyöztem volna őket! A koalák, mint kiderült nagyon lusta állatok. Éltük átlagos 15 évét főleg alvással töltik. A nap 24 órájából ez 20 órát jelent. Bár a gondozó nem nagyon engedte, hogy simogassuk őket, azért sumákban sikerült egy kicsit megérintenem őket, sőt még egy eukaliptuszlevelet is elfogadott tőlem az egyik maci. A parkban külön program volt a wombat simogatás. Persze ezt sem hagytuk ki. Mind a négyen beálltunk a kígyózó sorba egy fotóért és egy kis simogatásért. Jó nagy dagadt és ocsmány dög ez a wombat, ha ezt tudom lehet nem állok fél órát sorba érte…. A parkban rengeteg ausztrál madárfajjal ismerkedhettünk meg. Legjobban a Little Corella-k tetszettek. Az egyiket Mollynak hívták és ha köszöntél neki, hogy helló, ő is visszaköszönt. Késő délután értünk vissza a központba, ami a Wellington, William és Barrack Street-et jelentette. A Woolworth nevű áruházban bevásároltunk a holnapi reggelihez és szendvicsekhez. Szerettünk volna valami meleget is enni, de a sok tengeri herkentyű, meg kínai, japán étterem elrettentett bennünket. Maradtunk a jól bevált McDonald’s-nál. Ezentúl egyébként szinte minden nap a meciben ettünk. 04.15 (kedd) Ma se vittük túlzásba a korai kelést. Már 9 óra is elmúlt mire elindultunk a szállásunkról a városba. Miután módosíttattuk az Eurocarnál a holnaptól bérelt autónk felvételi helyét az uszodához, a Challange Stadiumba buszoztunk Mount Claremontba. A hatalmas úszókomplexum előtt a regisztrálni szándékozók hosszú sora fogadott bennünket. Több mint 3 órába telt mire végeztünk a procedúrával. Sorbaállás közben már elkapott a versenyláz és alig vártam már, hogy úszhassak. A regisztrációt követően már ingyen utazhattunk bármerre a kapott kártyánkkal. A regisztrációt követően Perth tengerparti külvárosába, Fremantle-ba utaztunk. Itt torkollik a Swan folyó az Indiai óceánba. Nagyon szép partvidék várt ránk. Nagyot sétáltunk az óceán partján, vacsoráztunk egyet a meciben, bevásároltunk, majd a 106-os busszal egyenesen a szállásunkra mentünk. 04.16 (szerda) Reggel jól összepakoltunk, hiszen 2 éjszakára elhagytuk a szállásunkat. Ausztrália déli részére indultunk túrázni. Reggel először a Discovery West utazásszervezőhöz mentünk, hogy megkapjuk a részletes túratérképünket, majd az Eurocar-nál felvettük az autót. A kölcsönzőben a hölgy ajánlotta, hogy kössünk biztosítást az autóra, mert egyébként 3000$-ba kerül, ha bármilyen sérülése lesz az autónak. Márpedig a wallabyk, meg a kenguruk előszeretettel ugrálnak rá a kocsikra illetve rengeteg van belőlük az utakon is. Ezt az infót mosolyogva fogadtuk, nem is gondoltuk, hogy ilyen tényleg van….azért a biztosítást inkább megkötöttük. Jött a nagy kihívás…. J obbkormányos kocsit baloldali közlekedésben vezetni. Szerencsére automataváltós volt a kapott Hyundai Accent, ez némi könnyebbséget jelentett. Apu vezetett, én voltam a navigátor. Egész ügyesnek bizonyultam a baloldali anyósülésen. A térképészet mellet a „jobbra nagyívben”, „balra kisívben”, „balra tarts” beszólásokkal próbáltam segíteni Apu alkalmazkodását ehhez a kifordított világhoz. Az index és az ablaktörlő is fordítva volt, mint egy európai autóban, így időnként indexelés helyett szárazon töröltünk ablakot. Minden nagyon egyértelműen volt kitáblázva, így leszámítva a kisebb bakiimat, végig odanavigáltam magunkat mindenhova. A városból kivezető utak 2 sávosak, de utána csak egysávos utak vannak mindenütt. Az ausztrál közlekedési morálra a hihetetlen nyugodtság jellemző. Csak nagyon ritkán előztek és mindenki betartotta a sebességkorlátozásokat. Mindenhol táblával jelezték a megengedett sebességet, de 110 km/h-nál többel sehol se lehetett menni. Az utakon sok vonat-kamionnal találkoztunk. Így hívják az ottaniak a pótkocsis kamionokat. Perth-től délre autóztunk az óceánparton. Először Mandurrahban álltunk meg, kb. 60 km-re Perth-től. Itt is volt egy többágú folyó, ami beletorkollott az óceánba. A parton szendvicseztünk egyet, közben pedig egy sirállyal barátkoztunk. Anyukám szerint teljesen olyan, mintha csak oda lenne rajzolva a szemük. Jókat nevettünk azon, ahogy lesben állt, majd lecsapott a kenyérmorzsákra, közben pedig a többi madarat kergette el. Uzsonna után sétáltunk egyet a parton. Először csak egy hatalmas csobbanásra lettünk figyelmesek. Mi, akik nem ilyen állatvilághoz szoktak, már mondani is akartuk, hogy „mekkora hal”. Mire ismét ugrott egyet a delfin… Egyből kapkodtunk kamera és fényképezőgép után. Nagy élmény volt! Sajnos hamar arrébb úsztak, így sokáig nem élvezhettük a delfinek látványát. Messziről rengeteg fehér madarat láttunk a parton. Európai ember ilyenkor egyből sirályra gyanakszik. Mikor közelebb léptünk, akkor láttuk, hogy ezek mind Molly-féle papagájok. Hihetetlen, hogy amit máshol az ember maximum állatkertben lát, azok itt szabadon élnek, úgy mint nálunk otthon a galambok…. Lassan továbbindultunk. Végállomásunk előtt még egy rövid pihenőt tartottunk Busseltonban, ahol hatalmas esőzés után láttuk a homokos tengerpartot. Csak sötétedés után érkeztünk meg Dunsboroughba, egy Perthtől 250 km-re lévő kisvárosba, ahol 2 éjszakára szállást foglaltunk. Ez egy tipikus amerikai motel volt, nagyon tetszett. Igaz sok időt nem töltöttünk itt, hiszen kirándultunk és csak aludni jöttünk ide. Sajnos az eső eleredt, sőt időnként szakadt is. Vacsorára találtunk egy csirkés gyorséttermet így 2 napra szakítottunk a McDonald’s-os ételekkel. 04.17 (csütörtök) Sajnos reggel is esett még az eső, így bátortalanul indultunk útnak tovább Dél felé. Első megállónkat a Margaret River nevű kisvárosban tartottuk. Ez egy nagyon híres borvidék. Szerencsére az eső elállt, így nyugodtan sétálhattunk. Mivel Apunak vezetnie kellett, én versenyezni jöttem, így a borkóstolókat kihagytuk, de a várost és a folyóját megnéztük. Innen folytattuk utunkat tovább dél felé, Augusta közelében lévő világítótoronyhoz. Lenyűgöző táj fogadott bennünket. A torony egy földnyelven volt és az ausztrálok ezt a helyet az Indiai- és Déli-óceán találkozásának nevezik. Ezt a Déli-óceános dolgot nem teljesen értettük, de valószínűleg inkább csak áramlatok találkozásáról lehet szó. Felmentünk az 1895-ben épült Cape Leeuwin nevű világítótorony tetejére. A magasból pedig még gyönyörűbb volt a táj…. Dél körül indultunk tovább délkeletre, egy Pemberton nevű városba. Itt a Gloucester tree-t (fákat) néztük meg. A legmagasabb 61 m magas volt. Ez egyébként a világ legmagasabb tűzmegfigyelő fája. Az információnál a férfi azt mondta, ha akarunk fel is mászhatunk rá. Gondoltuk csak félreértettük és biztos van valami jól kiépített biztonságos lépcső, amin fel lehet menni a tetejére. Hát, nem értettük félre…. Tényleg mászni kellett. A fa törzsébe körös-körül beszúrt vasrudakon lehetett feljutni 61m magasra. Félelmetes volt. Szüleim nem is próbálkoztak vele. Mi a Mátéval viszont úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk, akkor nem hagyhatjuk ki ezt az alkalmat. Szerencsésen feljutottunk. Csodálatos látvány volt a fakoronák felett. Lefele számomra veszélyesebbnek tűnt a menetel, remegett is a lábam, de ezt is szerencsésen megúsztuk. Szüleim még megetették a színes papagájokat. Széttárták a kezüket, és már repültek is a madarak a kis kekszdarabokra. Én nem csak felcsippentették, hanem szépen letelepedtek szüleim karjain, lábukba vették a kekszet és ott majszolták el. Ezután az eseménydús nap után indultunk vissza Dunsborough-ba a szállásunkra. Félúton már sötétedni kezdett, így a mezőkön is egyre több kenguru jelent meg. De nem úgy mint Magyarországon, mikor őzikéket lát az ember 10 fős csapatokban, hanem akár 50-en, 100-an is voltak egy-egy részen. Apu is kezdett óvatosabban vezetni, hiszen már kezdtük sejteni, mire gondolt az autókölcsönzőben az értékesítő hölgy… Első fékezésünket az útszélén álló 2 wallaby okozta. De a dudaszóra gyorsan elugráltak, így mehettünk tovább. Aztán a következő akciót 5-6 az úton átugráló kenguru okozta. Fékezés után elsőbbséget adtunk nekik, és mehettünk tovább. Innentől kezdve már nagyon figyelmesen vezettünk. Ennek köszönhető, hogy megúsztunk egy ütközést. Csikorgó fékekkel és a kormány kissé jobbra rántásával sikerült elkerülnünk a találkozást egy őrült kenguruval. Én totál úgy éreztem, hogy nem ússzuk meg és elütjük, de hajszál híján megúsztuk mi is és az állat is. Hazáig már csak egy kengu okozott gondot, aki békésen ült az út közepén. Hát igen, nemhiába van szinte minden autó elején egy úgynevezett kenguru-rács (vagy ahogy én hívtam: kenguru-ölő), ami legalább az autókat megvédi. Az út szélén heverő rengeteg kengurutetem is a gyakori ütközésekről tanúskodik. 04.18 (péntek) Reggel kijelentkeztünk a motelből és megkezdtük utolsó autós kirándulásunk napját. Először az Eagle Bay-t néztük meg. Állítólag nyáron itt rengeteg delfin úszik, de sajnos most egyet sem láttunk. Innen a közelben lévő Cape Naturaliste világítótoronyhoz utaztunk. A toronyba itt nem mentünk fel, csak a környéket sétáltuk be. Kisétáltunk a bálna kilátóhoz, ahol szintén nyáron előszeretettel úszkálnak a bálnák. Így, ősz révén itt is „csak” az óceánban gyönyörködhettünk. Ez volt irándulásunk utolsó déli állomása. Innen már visszaindultunk Perth irányába, mert 5 órára vissza kellet érnünk az autóval. Mielőtt leadtuk volna az autót még benéztünk az ún. Cohunu Koala Parkba, ami Perth-től 30 km-re található. Itt is jól megsimogattuk a macikat. Szerencsére itt a gondozók hagyták is, sőt még kézbe is lehetett volna venni 25 $-ért. Ezt idő hiányában, meg aztán a borsos ár miatt is inkább kihagytuk. De így is teljesen közelről simogathattuk a lustaságok puha bundáját. Egyébként ebben a parkban szinte minden állat szabadon volt és mi köztük sétálhattunk. Egy páva szinte végigkísért bennünket az utunkon. A parkban rengeteg kenguru is volt, még talán több is, mint Cavershamben. Volt köztük igazán méretes példány is. Én elsősorban a kicsikhez próbáltam közeledni. Az egyiket sikerült is rábírnom, hogy a tenyeremből egyen kekszet. Nagyon nagy élmény volt, ahogy a kis nyelvével kiette a kekszdarabokat a kezemből, aztán persze ding-ding-ding…elugrált. A parkból kifele menet egyszer csak nagy hellózást hallunk. Hát a Molly-féle madarak köszöngettek nekünk. Volt vagy 40 darab, mindegyik külön, a nevükkel ellátott ketrecben. Volt olyan madár, aki még „bye-bye”-t, illetve „how are you”-t is tudott. Illetve volt, amelyik mutatványokat csinált. Hihetetlen jófejek voltak ezek a madarak!! Na aztán sipirc volt, mert már negyed 5 volt, mi meg még sehol sem voltunk a kölcsönzőtől. Mentünk, ahogy tudtunk a dugóban… 5 óra 2 perckor érkeztünk vissza, de még nem tankoltuk meg a kocsit. A Máté beszaladt a kölcsönzőbe, megbeszélte a nővel, hogy még elmehessünk tankolni. Így kissé megkésve, de szerencsésen visszavittük megtankolva az autót. Szerettük volna a csomagokat a szállodában kipakolni mielőtt leadjuk az autót, de erre már nem volt időnk. Így buszozhattunk haza nagy cuccokkal a perth-i szállásunkra. Ez elég sokáig tartott, így én nem is mentem már el a többiekkel kajálni. Inkább összepakoltam a holnapi versenyre, aztán már vetődtem is az ágyba, hiszen korán kellett kelnünk a verseny napján. 04.19 (szombat) Reggel háromnegyed 7-kor indultunk az uszodába. Szombat révén nem tudtunk azzal a busszal menni, amivel a regisztrációkor mentünk. Szerencsére találkoztunk 2 olasz sráccal, akik már ismerték a járást. A perth-i központból vonattal mentünk Claremontba, ahol már vártak bennünket a különbuszok. Gyorsan megtelt sportolókkal a busz, így hamar indultunk és 10 perc alatt ott is voltunk a Challange Stadium előtt. Először 200 m hátra melegítettem a benti 8 sávos medencében. Míg a parton melegítettem olyan furcsának tűnt valami a vízben. Hát, igen! Ausztráliában még a medencében is baloldali közlekedés volt!! Figyelnem kellet nagyon, de hamar megszoktam. Inkább csak a bukózás ment nehezen balról jobb irányba… Azt valahogy nem tudtam megszokni. Még jó, hogy a versenyen az egész pálya az enyém volt, így ez a probléma csak a bemelegítésnél állt fent. Azt, hogy mikor melyik futamban indulóknak kell regisztrálniuk, azt be is mondták, meg egy táblán is jelezték. Álltalában 6-7 futammal a számom előtt kellett jelentkeznem. Nagyon egyértelmű volt minden, így emiatt nem kellett aggódnom. Mindenki kapott egy a futamának megfelelő színes korongot, rajta a pályaszámmal. Ezt a rajt előtt kellett közvetlenül leadnunk. Nagyon izgultam, mikor már sorakoztam a többi versenyzővel együtt… Hihetetlen érzés volt ott lenni. A lelátó tele volt szurkolókkal, zászlókkal (szüleim is lengették a magyart!)….nehéz volt a számomra koncentrálni. Mikor a startkő mögött álltam még egy pillanatra meg is hatódtam, de aztán összekaptam magam, mert mégiscsak versenyezni jöttem és nem hisztizni! Az esélytelenek nyugalmával próbáltam lehetőleg a legegyenletesebben tempózni. Életemben talán harmadszor úsztam 200 hátat, így sok tapasztalatom nem volt ezen a téren. 3.03.40-nel „csaptam” célba, hulla fáradtan. Sajnos a benyúlásom katasztrofálisra sikeredett…csoda, hogy beértem. Gyulán 3:06-ot úsztam januárban, így nagyon örültem ennek az időnek. A következő számomig - 100 gyors – még volt időnk bőven. Körülnéztünk egy kicsit a kinti medencéknél. A gyorsra már én is a kinti 8 pályás medencében melegítettem be. Nem volt túl jó idő, de szerencsére a vízben nem fáztam. A regisztrációnál már minden rutinosan ment és nem is izgultam annyira. Mindenképpen szerettem volna 1.12-n belül úszni. Legutoljára 1.11,81-et úsztam, most 1.11,70 lett, így ismét örültem. A verseny alatt a bemondó nagyon jól közvetítette az eseményeket. Hosszabb számok esetén az úszás alatt ismertette az úszók nevét, illetve ha szoros volt a küzdelem, akkor még azt is kommentálta. Az idősebb úszók versenyszámai alatt pedig nagyon jó hangulatot keltett, ahogy a közönséget bíztatta – bár nem volt nehéz dolga – egy kis buzdításra. Úszás után egyből a szállásra mentünk. Rossz idő is volt bármiféle programhoz, meg aztán sötétedett is már. 04.20 (vasárnap) Hajnalban keltünk és fél 6-kor indultunk gyalogosan útnak, hogy 7-re beérjünk a központba. Vasárnap révén a Transperth buszjáratain csak későn kezdődik a tömegközlekedés. Taxira nem akartunk költeni, így már csak a buli kedvéért is gyalogoltunk egy jó nagyot a kihalt Perthben. Oda is értünk a találkozási ponthoz 7-re. Egy négykerék-meghajtású autós túrára fizettünk be Pinnacles-ba. Még 4 ausztrál és 1 angol férfi jött ezzel a túrabusszal. A sofőrünk volt egyszemélyben az idegenvezető is. Először Perth-től északra a Yanchep National Parkban álltunk meg egy kis koala és kenguru nézésre. A koalák amúgy se valami mozgékonyak, de így reggel meg se mozdultak. Csak úgy durmoltak az eukaliptuszfákon. A parkból Lancelin felé vettük az irányt. Itt először rallyztunk egyet a homokdűnék között, majd pedig homokszörföltünk. Mindenki kapott egy deszkát és azon lecsúszhattunk a homokdűnékről. Nagyon mókás volt. Igaz, hogy utána könyékig homokosak voltunk, de sebaj. A Pinnacles sivatag felé útközben megálltunk még egyszer és a sofőr készített nekünk grillezett húsokat. Ehhez salátát, rizst és kenyeret ehettünk. Szóval ma sem meciztünk. Miután mindenki jóllakott, indultunk tovább. A Pinnacles sivatag Cervantesben található, ahol mészkőoszlopok tömege látható. Korábban ezen a részen is óceán borított még mindent és az óceán visszavonulásával a természet munkájának köszönhetően alakultak ki ezek a szép oszlopok. Itt is felmentünk egy kilátóra, ahonnan az óceán is jól látható volt már. Ismét csodaszép élményekkel értünk haza fél 6 körül. Az eső ma is esett, de szerencsére sose olyankor, amikor a szabadban tartózkodtunk! 04.21 (hétfő) Anyuék szobájában lévő óra 10 percet sietett, amit előző este Apu elvileg beállított. Nem tudom, hogy sikerült, de mindenesetre most meg fél órát késett. Erre reggel döbbentünk rá… Ma is verseny volt, így időben kellett (volna) indulni. De hát ennek köszönhetően a szülők miatt jól megcsúsztunk, nem is értük el a buszunkat. Persze így is időben odaértünk, csak hát nem így terveztük… Már tegnap kitaláltam, hogy nézek egy fürdőruhát, mert már nagyon szétjött amiben edzeni szoktam és akkor a mostani versenyruhámban edzenék, mellette meg lenne egy jó versenyruhám. Az Orca meg maradna a triatlon versenyekre. Így benéztünk az uszodában lévő Arena boltba. Ezzel megkezdődött a szenvedés… Rengeteg időt és türelmet igényelt mire egy fürdőruhát felráncigáltam. Volt, ami elvileg a méretem volt, de nem mertem már tovább erőltetni. Iszonyatosak ezek a szűk rucik! Egyet azért sikerült kiválasztanom. Ezt gyorsan ki is próbáltam a bemelegítés során. Ma először 50 gyorsot úsztam. Idén eddig 32.86 volt a legjobb időm. És az abszolút legjobb időm is 32 valamennyi. A reggeli mérgelődés és az új fürdőruha azonban jó hatással volt rám és végre 32-n belül úsztam. 31,79 az új egyéni csúcsom! 200 vegyes előtt a vízilabdásokat néztük és ott pihentem. Iszonyatosan elfáradtam ebben a rövid számban, úgyhogy volt mit kipihennem… 200 vegyesre ismét kint melegítettem (a kinti 8 pályás medencében mindig lehetett melegíteni, a férfiak versenye szabadtéren volt a 10 pályás medencében, míg nekünk végig a fedett pályás medencében). 200 vegyesen a cél 3 percen belül úszni. Eléggé kicentiztem a 2.59,65-ös idővel, de sebaj. Ennél már úsztam sokkal jobbat is, de most valahogy nem ment. Lehet, hogy ennek a 37 másodperces kezdésű pillangó volt az oka… Legutoljára 50 pillangón 38 valamennyit úsztam, úgyhogy ahhoz képest jól bekezdtem. Délután még ajándékokat vadásztunk. A bőség zavarában nehéz volt választani, de végül mindenkinek találtunk vásárfiát. Ma este valahogy nem is tudtam aludni már a sok élmény hatására…. Annyi minden történt pár nap alatt…. 04.22 (kedd) Ma nem kapkodtuk el a felkelést! Végre pihentünk egy kicsit és csak 9 után indultunk útnak. Perth belvárosától nyugatra vonatoztunk, buszoztunk kb. fél órát. Így értünk a Hillarys Boat Harbour nevű kikötőben. Itt az AQWA nevű tengeri állatvilágparkba látogattunk. Számos érdekes tengeri állattal, polippal, halakkal ismerkedhettünk. Volt egy medence, ahol rájákat és tengericsillagokat lehetett simogatni. Természetsen ezt sem hagytuk ki. A pesti Tropicáriumhoz hasonló térben 6 cápa és óriásráják úszkáltak felettünk. Egy szabadtéri medencében egy fókapár játékának lehettünk szemtanúi. A medence úgy volt kialakítva, hogy egy lépcső lemenve az oldalát is lehetett látni, így a fókák víz alatti közlekedését is megfigyelhettük. Nagyon jópofa állatok! A látogatás után a közvetlen közelben lévő Sorrento Beach-nek nevezett helyen akartunk fürdeni. Ha már egyszer az Indiai-óceán közelében vagyunk, akkor illene is megmártóznunk benne. Hiába volt itt nekünk meleg, az itteni strandszezon már letelt. A partokon nem volt senki, fürdeni meg pláne nem fürdött senki. Azért, hogy nem menjünk teljesen szárazon haza a nadrágszárakat feltűrve, illetve levéve jókat rohangáltunk a kicsapódó hatalmas hullámokban. Olyannyira vizesek lettünk, hogy utána úgy néztünk ki, mintha teljesen fürödtünk volna – legalábbis a Máté és én, a szüleim azért szolidabbak voltak. A „lubickolás” után ismét Perth központjába buszoztunk. Innen sétáltunk a Kings Parkba, ami a 4,06 km2 –vel nagyobb, mint a New York-i Central Park. Sétálgattunk, illetve mivel azért a fáradtságunk már kezdett előjönni elücsörögtünk. Gyönyörködtünk a fűben, a fákban, a szökőkútban, közben pedig zöld papagájokat etettünk tenyerünkből keksszel. A Parkból páratlan a kilátás a városra és a Swan folyóra. A parkban rengeteg háborús emlékmű található, és hatalmas, vastag törzsű, óriás lombkoronájú fák. Már nagyon fáradtak voltunk, így elsétáltunk a buszmegállóig és irány a meci, majd a szállás. Volt egy Mc’Donalds a szállásunktól 1 buszmegállónyira. Így korábban szoktunk leszállni a buszról, majd jóllakottan hazasétálni. Ez a séta azonban nem egyszerű séta volt, hanem komoly figyelmet igényelt, néztük ugyanis a földet, hátha találunk eldobott aprópénzt. A Máté volt a legprofibb, ő találta a legtöbbet. Nekem csak 5 centet sikerült összeszednem. De így is a sok apróból 2 $-t legalább összeszedtünk. 04.23 (szerda) Reggel hatalmas zuhéra ébredtünk. A szállásunk erkélyéről a Swan folyóra lehetett látni, aminek a túlpartján már a központ hatalmas épületei magasodtak. Nos olyan zuhé volt, hogy nem láttunk át a folyón. Így délelőtt nem is mentünk sehova, csak otthon pihentünk. Ma is volt versenyszámom, de csak délután 2-kor kezdődött a futam és én csak 4 körül kerültem sorra, így nem kellett kapkodnunk. Szerencsére 11 körül már jobb idő lett, és mire megkezdtem a bemelegítést a kinti medencében már teljesen jó idő lett. Még a fürdőruhám is rám sült egy kicsit. Ma volt az utolsó úszószámom, a 100m hát. Régebben ez volt a kedvenc számom. Sajnos amióta inkább triatlonozom, ezt az úszásnemet hanyagolom. Tavaly egy szenior versenyen éppen hogy 1.24-en belül sikerült úsznom. A célom az volt, hogy ezt megjavítsam. Az 1.22,68-nak így nagyon örültem. Csak az bosszantott kissé, hogy megint sikerült lassítottfelvételes benyúlást véghezvinnem. Pedig ha ezt nem cseszem el, akkor megelőzöm a mellettem úszó venezuelai lányt..… Azért persze nem bosszankodtam sokáig örültem az időmnek, annak hogy itt lehettem, és úszhattam. Ma hosszasan keresgéltünk éttermet, mire végre találtunk egy pizzériát. Lelkesen ettünk végre valami mást. Persze ez nem volt olyan olcsó, mint a meci, de egyszer belefér. Hatalmas adagot kaptunk, így igen jóllaktunk. 04.24 (csütörtök) Utolsó teljes napunk Perthben! Rockingembe indultunk kirándulni, ami Perth-től 30 perces vonatutat jelentett dél-nyugat felé. Miután tájékozódtunk a kisvárosban kishajóra szálltunk és átmentünk a Pingvin-szigetre. Itt a világ legkisebb pingvineit nézhettük meg közelről. Ezek a kis állatok Ausztrália déli részén többfelé megtalálhatók a természetben is. Megnéztük az etetési procedúrájukat is. A gondozó kézből etette a kis állatokat, akik sorba álltak és türelmesen megvárták míg a másik eszik. Körbesétáltuk a kis szigetet, melynek egyik dombtetején pelikán-hegyeket láthattunk. Néha felszálltak, körbenéztek, aztán vissza. A sirályokat pedig megszámolni nagyon nehéz lett volna. Rengetegen voltak és össze-vissza rikácsoltak. Költési időszak volt és a fészküket védték, amiket időnként nagyon közel raktak a kiépített sétaúthoz. Az út egyébként meg volt egy kicsit emelve és külön tábla figyelmeztetett arra, hogy ne lépjünk a növényzetre, mert kígyók is lehetnek ott. Kígyót nem, viszont jó nagy gyíkokat láttunk. Időnként óriási hullámok csaptak a homokos tengerpartra. Nagyon hosszú ideig el tudtam volna nézni ezt a tájat! Csodálatos volt. Ráadásul még delfint is láttunk. Sajnos túl sok attrakciót nem mutatott, csak időnként úszott fel a felszín tetejére. 3-kor indult vissza a hajónk. Rockingamben nem jártak sűrűn a buszok, viszont a busz- és vonatközpont messze volt a parttól, így mindenképpen busszal kellett mennünk. Még nagyon messze voltunk a buszmegállótól, még nem is láttuk, mikor már jött a busz. Intettem neki, mint ahogy a megállóban kell. És hát nagyon rendes volt, mert megállt és felvett bennünket. Így hamar visszaértünk a városba. Megvettük még az utolsó ajándékokat illetve vettünk egy üveg bort is az utolsó estére. Otthon, borozgatás után pedig nekiálltunk a pakolásnak. Szerencsére minden befért a táskánkba! 04.25 (péntek) Az utolsó szállodai saját készítésű reggelinket követően kicsekkoltunk. A repülőnk csak délután fél 5-kor indult, a taxink pedig csak fél 1-re jött, így addig sétáltunk egyet a környéken. A csomagokat a hotelban hagyhattuk. Bejártuk a Victoria Parkot, ahol 100 méterenként kondigépek voltak építve. Mindegyik úgy volt megcsinálva, hogy mindenki a saját testsúlyával dolgozott. Egy-kettőt ki is próbáltunk. Nagyon jók voltak, tetszettek! A Swan folyó közepén volt egy kis sziget, amire hídon lehetett átmenni. Ahogy mentünk át a hídon delfinbukásokra lettünk figyelmesek. 3-4 delfin úszott fel az óceánból a folyóba. Jó sokáig játszadoztak, de úgy igazán nem ugráltak – sajnos – csak ki-kibuktak. A parkban megint láthattunk kengurut – igaz csak egy dugta ki a fejét a magas főben . Délre már a hotelnél voltunk és vártuk a taxit. 1-kor még sehol sem volt a taxi, így telefonálgattunk, de eredménytelenül. Ez elvileg az egész foglalásunkhoz járt volna, papírt is adtak róla. Ennek ellenére semmi. Fél 2-kor hívtunk egy másik taxit, mert a gépet azért nem akartuk lekésni és így jutottunk ki a reptérre. A taxi díját megpróbáljuk majd visszafizettetni a szolgáltatóval, talán… Ma Anzac Day volt Ausztráliában, ami valami háborús veteránok ünnepe, talán ezért nem jöhetett a taxink, de hát akkor is azt igazolták vissza, hogy jönnek… Na mindegy. A gépet elértük, megkezdődött a hosszú repülőút. Kuala Lumpurból éjfélkor szálltunk fel és szinte végig sötétben jöttünk. A 12 órás út elég fárasztó volt, ráadásul aludni se tudtam a többiekkel ellentétben. Reggel 7 körül értünk Rómába. Jó volt, hogy visszakaptunk 6 órát! Rómában a 4 órás várakozás már kínszenvedés volt, de azért valahogy azt is túléltük. A legrosszabb az volt, mikor leszálltunk Ferihegyen és még haza kellett autóznunk. A Budapest – Sopron szakasz tűnt a leghosszabbnak! De szerencsére ez is eltelt és megérkeztünk! Nagyon szép volt az út, de hazaérni mindig nagyon jó! „Szeretem e napsütötte földet, A szárazságot és árvizes esőket, A hegyvonulatok szaggatott erét, Fennsíkjainak széles látkörét. Szeretem távoli horizontjait,Az azúrkék tenger ékszerét. A kegyetlent és a szépet benne, E szomjas, barna földet, napsütöttet.” Pénzes János