|
avagy a dunaújvárosi maraton úszógála Szeptember közepén, a mindennapi Rentka-E-mailok közt véltem felfedezni egy érdekes felhívást egy 24 órás váltóra. Amint alkalmam volt beszélni Rentka Úrral, meg is tárgyaltuk a részleteket, s már 3-an is voltunk a debreceni különítményben: Fodor Gyuri, Dr. Rentka László és jómagam. Egy hónap kemény felkészülés után elérkezett az idő az indulásra. Magamra kaptam a táskát, melybe 2 hétre való hideg élelmet és -40°C-ra elegendő meleg ruhát kaptam az aggódó családtól. De hisz csak Dunaújvárosba megyek úszni, nem Oroszországba kiképzésre… No nem baj, biztos ami biztos, elindultam az állomásra, Gyuri már ott volt, de én sem késtem el. Még csak ketten voltunk, de hol a harmadik? „A plázánál a villamoson, 5 perc és ott vagyok!” , kaptuk a jelentést RL-től, és 5 perc múlva oda is ért. Későbbi tapasztalatból megtudtam, nála ez az időben érkezés, akkor vajon milyen lehet elkésni? Még épp időben elfoglaltuk a helyünket a vonaton, és megkezdtük az utolsó pihenést a 24 órás megmérettetés előtt. Viszonylag gyorsan eltelt az idő, főleg az udvarló árus bácsi társaságában, aki a mögöttünk utazó, nem éppen fiatalkorú hölgycsoporttal társalgott, s beszélgetésüket az egész vagon hallhatta. Budapestre időben érkeztünk meg, ami nagy teljesítmény a MÁV-tól (ezt később több alkalommal fogjuk még tapasztalni), majd egy maratoni-zöldség- gyümölcs árusnál megállva tervezgettük a továbbhaladásunkat. Azért maratoni az árus, mert mint kiderült 10 éve nem zárt be. Találkoztunk nem működő jegykezelő automatákkal, és szerencsére ellenőrrel nem, majd gyors utazás a Délibe, ahonnan ismét pontosan indult a vonatunk Pusztaszabolcsba. Itt átszállás, majd Dunaújvárosban körülbelül 20 perc buszozással elértünk az 5 percre lévő uszodához. Egy kis késéssel, ugyan de odaértünk az uszodába, s egy háromnegyed óránk volt hogy elkészüljünk az első úszásunkra. Terveink szerint 35 másodperces átlagot meg kellene csinálni, és ezt a második félóránkban is megtartani. Az idő mérésére volt nálam egy stopperes karóra, mellyel az első 10 hosszat tudtuk rögzíteni, s a 35-ös átlagot igazoltuk vele (legalábbis az első 10 hosszban). Még egy rövid ismerkedés volt a csapat többi tagjaival, aztán már a vízben is voltunk, azaz hol bent, hol pedig kint. 49 hosszat sikerült teljesítenünk, s érkezett a következő hármas a váltással. Első vizes élményünk után kicsit jobban megismerkedtünk a helyszínnel és a résztvevőkkel. Találkoztunk törött kezű úrral, de volt 6 éves kislány is, lehetett tenyérből megjósoltatni a betegségeidet, vagy masszázzsal könnyíteni izomfájdalmaidon. Mindemellett a helyi rádió kiköltözött a medence feletti „placc”-ra, ahol karaoke, élőzene illetve kívánságműsor ment a verseny közben végig. Olyan sok időnk nem volt ugyan, de nagyjából megismerkedhettünk a hellyel, haraptunk valamit, magunkhoz vettünk egy kis energiát fasírt formájában s már vízre is kellett szállnunk ismét. Újabb félóra, s újabb félszáz hossz! Ismét sikerült teljesítenünk a kiírt célokat, sőt RL még plussz hosszakat is vállalt egy másik trióban. Már sötétedett, s lehetett menni vacsorázni az uszoda mellett lévő vendéglőbe, ahol minden résztvevő ingyen ehetett. Helyszűke miatt három társunkat váltottuk az asztaloknál (váltó-vacsora?:-) s vártuk a vacsorát. Vártuk és vártuk… A pincérnőt láttuk elmenni balra, láttuk elmenni jobbra, elölről és hátulról is megleshettük, mert amúgy igazán szemrevaló leányzó volt:P, de nem nagyon akart nálunk is megállni, s étellel szolgálni. Aztán olyan 15 perc múlva kaptunk meleg, finom levest, bár éhes embernek mindegy volt. Visszatérve az „életterünkbe” megpróbáltunk rápihenni a következő vizes kalandunkra, de a rendkívül hangos zene mellett nem igazán lehetett. Az eddigi fél óra helyett most már egy teljes órát kellett váltóznunk. Itt már a 37-38 másodperces határ elérése volt a cél, ami sikerült is. Ez az egy óra már jobban kifárasztott bennünket. Éjfél fele járhatott s pihenőre tértünk, a csapatnak kijelölt helyhez 2 kőpad is tartozott, melyekre Gyuri és Én helyezkedtünk el, s Laci, aki később érkezett csak meg, a fűtő berendezés rácsaira telepedett le. Egyik se volt kényelmes, de a rácsokra ráfeküdni fakírságnak tűnt, de legalább meleg volt! Lacinak volt is aztán kocka hasa tőle vagy inkább csíkos? Körülbelül egy-másfél órát aludhattunk. Volt lézer show, és az épp úszók szerencsétlenségére nagy volt a sötétség (hát persze, ki látott már lézer show-t világosban?! : D), s csak néhány pislákoló zöld lámpa jutott a medence megvilágítására. Következett a 2 órai úszásunk, szintén egy óra váltózással. Itt már mi is fáradtan szálltunk ki a vízből, s letelepedve elővettük energiakészleteinket: Godó-fasírt, szőlő, Red Bull. Már túl a féltávon, s még mindig csodálkozva nézünk a szomszéd csapatra, akiknek annyi kaja-piájuk van, hogy nem fért el az asztalokon. Továbbá még az is gyanús volt nekem, hogy 1-2 ember mindig ott tartózkodott s evett. De nem csak úgy nassolt, meg csipegetett, hanem olyan igazi evés volt padlizsánkrémmel, meg dobostortával. Lehet, hogy pszichológiai hadviselés gyanánt volt, aki csak evett, evett és evett? Ki tudja… no de már közeledett a vége, egyszer csak el kell fogynia annak a tömérdek ételnek. A felkelő nap óráiban kimentünk a nyitott medencéhez, s készítettünk néhány fotót az utókor számára (megjegyzem gyorsan kellett kattogni, mert elég hideg volt egy szál pólóban álldogálni) . Kaptunk reggelire joghurtot és kiflit, majd 8 órakor ismét úsztunk. Itt már csak a túlélés volt a cél, hisz az utolsó 1 órában még volt fél óra szereplésünk, s akkorra is kellett tartogatni az egyre fogyó erőnkből. Mikor épp nem voltunk a vízben, aikido- illetve tánc bemutatókat néztünk, vagy néha csak egymást, amikor leültünk pihenni. Sajnos a 24 óra leteltével eléggé sietőssé vált a dolgunk, mivel a vonatunk fél 2 kor indult, az eredményhirdetésre még éppen be tudtunk pillantani, de aztán már az állomáson is voltunk. A vonat pontosan érkezett, úgy látszik itt Dunántúlon pontos(abb) a MÁV?. Az egész szerelvényen csak mi hárman voltunk, még kalauzzal sem találkozunk, bóbiskoltunk, küzdöttünk az álommal. Még Pest előtt Gyuri társunk levált tőlünk, ő ugyanis Gyulára ment haza, mi pedig RL-val folytattuk utunkat Debrecenbe. Mindketten már csak arra a jó puha, s meleg ágyra gondoltunk, ami otthon várt. Szüleim vártak az állomáson, Lacit hazavittük, s útközben már a másnapi edzést fontolgattuk. 24 óráig voltunk egy medencetérben, és több órát a vízben, mi pedig máris edzésre akarunk menni? Nem volt elég? Válasz: nem!! Szerény személyem élvezte minden percét ennek a „bezártságnak”, és már alig várom a következő megmérettetést (ami a tervek szerint a soproni 12 órás váltó lesz áprilisban), és remélem majd sok-sok ismerős arccal fogunk találkozni. Remélem, jövőre még több debreceni résztvevővel kerül megrendezésre az úszógála! Godó Bence
| |
