2007. január 6-án 11 órától 24 órás úszáson vettem részt Kazincbarcikán, egy 8 pályás, 33 1/3 m-es, korszerű, kellemes körülményeket biztosító, fa tetőszerkezetes, „ékszerdoboz típusú”, „ezt nektek is látnotok kell (valószínűleg májusban)” élményt nyújtó uszodában. Rosa Norbert volt a meghívóm, aki 2006. október 8-án, a Debreceni Sportuszodában megrendezett 2000 m-es úszás résztvevőjeként került e-mail levelező listámra. A lakossági csapatot, akik váltóúszásként teljesítették a 24 órát, a helyi fiatal úszók (volt köztük 4:30-as 400-as úszólány is!) és búvárúszók (uszony nélkül) egészítették ki. Az éjszaka folyamán a medencében végig a palackos merülést lehetett kipróbálni, ezzel nyújtottak nekem ingergazdag környezetet. Előzetes célkitűzésemnek megfelelően összesen 50 km-t úsztam. Csaknem 19 óra hosszat voltam vízben, bő három órát pihentem, az utolsó két órát nem használtam fel úszásra. A nyers statisztika:
Megjegyzések: eredetileg egy legalább három fős debreceni váltóra számítottam (a fő jelöltek Fizil Ádám, Dr. Kerekes Sándor és Dr. Batta Gyula voltak). Napokkal a váltóúszás előtt egyértelművé vált, hogy egyedül megyek Kazincbarcikára, a rendezők is beérték már „legalább két fős” csapattal. A Debreceni Sportuszodába tervezett első nemzetközi szenior úszóverseny közelgő időpontja és a szervezéssel járó bizonytalanságok, baljós előjelek igényelték, hogy valami olyat is tegyek, ami elsősorban tőlem függ. 50. születésnapom előtt is álltam („fordulópont egy férfi életében”, életközepi válság). Az 50 km-es terv még az úszás előtt, tanúk jelenlétében elhangzott. 48 éves húgomat biztosítottam, hogy 48 km-t úszom a tiszteletére, majd kettőt a magaméra. Az egyetemi csapattagok fiatal életkora, mint könnyebben megvalósítható célok, szintén elhangzottak. A vonatút után a szürke színű január, hosszú országút menti séta várt rám. Az uszodát egy régi strandkapun keresztül értem el. Én voltam az első érkező a 24 órás váltóúszásra. Az uszodai környezet ideális volt: modern, nyolc pályás, 33 1/3 m-es medence, kellemes levegő- és vízhőfok. Egy fűtés nélküli, átalakítás alatt álló helyiség volt a „hűtőszekrény” sok szendviccsel, krumplisalátával, hússal, süteménnyel. Legjelentősebb a megfelelő vízhőfok volt, éreztem, hogy első úszásom minden eddiginél hosszabb lesz. Az is volt: hátúszásban 5 óra 24 perc 12 mp alatt 17 km-t haladtam. Először 5 km-nél (a tervezett táv 10 %-ánál) jutott eszembe a vállalkozásom nonszensz volta. A nyolc pálya közül egyen úsztunk a helyi váltóval. Az első 10 órában még vezettem. Másnap ugyanazokkal kerültem párba, és most a mellúszó hölgyekkel nagy csatákat kellett vívnom. (Lásd a 100 m-enkénti átlagidőket! 1:54,4-ről – azért volt 1:42-es korszakom is az elején – 2:48-ig jutottam.) A második 8 km is viszonylag könnyen ment. Féltávhoz értem. Azt terveztem, hogy 12 óra alatt 32 km-ig kell eljutnom, hogy biztonsággal meglegyen az 50 km. Az első úszási szakasz után felhívtam Miklós Attilát, és tájékoztattam a helyzetről, ő egy írást kezdett a honlapunkon. Éjjel még egy e-mailt küldtem neki. 36 km-ig úszásom úszásnak tűnt, és én is annak éreztem. Utána kezdődtek a nehézségek. Bal vállam megfájdult (hátúszás és gyorsúszás képtelenségig). Mellúszás és átlagidő növekedés következett. A 33 1/3 m-es medence oldalfalán egy méterskálán fel volt festve a medencehossz. Bár a lábaim is kezdtek „beállni”, legalább 7 m-es, de időnként 10 m-es forduló utáni siklásokat vetettem be. A mellúszásban a forduló utáni lehúzások extrém ritkává váltak. Mindkét térdem és bokám oly mértékben elfáradt és megfájdult, hogy a mellúszó lábtempók és a főleg jobb karral végrehajtott kartempók nem sok örömet nyújtottak már. Elérkezett az a lassúság, hogy a hátralévő úszási idő fejszámolással állandónak tűnt. (A valóságban, melynek pontos számításait 2008. október 25-én éjjel végeztem el, nem volt ennyire tragikus a helyzet, lásd az első oldal „A nyers statisztika” című táblázatát!) Rosa Norbert minden újabb medencébe szállásomnál megkérdezte: – Akarod-e folytatni? A rituális válasz így hangzott: – Nem akarom, de folytatom! A pihenőidőmben először magam mentem ki a 0 °C-os élésterembe válogatni, később megkértem a rendezőket, hogy mikor mit („zsíros cubákot”, franciasalátát, süteményt) hozzanak. A részidőzés különben szemikvantitatív volt (kevés részidő a kerek távoknál, résztávok végén, többségében strigulázás). Az úszás szüneteiben (amelyek tudatosan egyre rövidebbek voltak, mivel így úgy éreztem, könnyebb lesz folytatni az úszást) a zuhanyozóban az éjszaka folyamán egyre langyosabb víz alatt próbáltam melegedni, mivel főleg a derekam és vesetájam kihűlni éreztem. Személyes használatra egy vékony zöld gumicsövön át az egyetlen külső melegvizes csapból jó 45 °C körüli melegvizet vezettek be a zuhanyozóba. Elérkezett az utolsó 4 km ideje, amely akár 2-3 óra hosszat is elhúzódhatott (2:40 feletti 100 méteres átlagnál tartottam). A rituális kérdésfeltevésre azt feleltem, hogy most leúszom a hátralevő 4 km-t, azaz 120 hosszat, mert most utoljára szállok vízbe. Ez így is volt. Minden tempó nulláról, azaz helyből indult, húzóerő nélküli mell kartempó és tolóerő nélküli, viszont bokában, térdben és csípőben roppant fájdalmas mellúszó lábtempó váltogatta egymás, a fordulók utáni – csak bokában fájdalmas – elrúgások után éreztem csak viszonylagos haladási sebességet. A mellúszás néhány hosszai után az egykaros, erősnek szánt lábtempójú, a mellúszástól eltérő helyen, a lábszárak elülső oldalán fájdalmas gyorsúszás néhány hosszai váltogatták egymást. (Utóbb a rendezők és a nézők méltatták, hogy az úszásom végén még technikai gyakorlatokra, stílusozásra, levezetésre is volt gondom!) A mellúszásnál minden tempónál aludtam néhány másodpercet a lábtempó utáni siklások alatt. Egyszer sem nyeltem vizet, pont időben ébredtem! A szemem is becsukódott, de nem sötétet láttam, hanem egyszerűen kikapcsolt a kép, majd csodálkozva ébredtem, hogy milyen érdekes helyen vagyok. Azon is csodálkoztam, hogy minden ébredésnél ugyanúgy csodálkozom, mert csak fél másodperc múlva jutott eszembe, hogy nem először, hanem már több századszor ébredek…A medence alján tengerfenéki jeleneteket láttam, mégpedig lassítva: a búvárklub könnyűbúvár felszerelésbe öltöztetett résztvevőknek tartott próbamerüléseket. A tangás és libegő pólójú hölgyek látványa inkább szokatlannak, mint felvillanyozónak tűnt. Szokatlan volt továbbá, hogy a medence víz alatti, sötétebb színű tartozékai önálló életre keltek, például a fémlépcsők, a medence alján lévő csíkok közel egy méterrel eltávolodtak, kiemelkedtek eredeti helyükről, és én őszinte csodálkozással kerestem a technikai megoldásokat, például, hogy a csempecsíkot vékony, azonos színű, ezért számomra láthatatlan fémrudak tartják-e? (Vizuális hallucinációim voltak, vagy alvásközeli hipnagóg állapotaim.) Egy a lényeg, tudtam, hogy most a teljes távot leúszom, aztán jöhet a melegvizes gumislag! Úszás után hamar regenerálódtam, és nem kívántam aludni, inkább eszegettem és beszélgettem. Egyszer felvetettem, hogy a hátralévő időben még egy-két kilométert szívesen leúsznék, de határozott NEM!!!-et kaptam a rendezőktől. Az úszás végére nem papot, hanem újságírót hívtak, akivel elbeszélgettem, fotók is készültek, a helyi újságban jelent meg az írás. Rosa Norbert több fotót készített, eddig néhány került a honlapunkra. Kedvencem az, amikor négy pályabíróval tíz kézen mutatjuk az 50 ujjat egymás mellett, az „ekkora távot úsztam” gesztusával. Megkaptam az úszásomról vezetett adminisztrációt, a rendezvény eredeti plakátját és egy úszó szobrocskát. Debrecenből a kazincbarcikai uszodába eljutni sem volt egyszerű, a hazaút szinte reménytelennek ígérkezett. Rosa Norbert kocsival kivitt az állomásra, meggyőződött róla, hogy lesz-e vonatom, majd kezdődött a „nagy utazás”. Miskolcon át kellett szállnom, és egy gondolatolvasó hölgy a vonaton, mikor felébredve ráemeltem véreres tekintetemet, csak ennyit mondott: 2 perc múlva a Tiszai pályaudvar következik! Az átszállás várakozással és a vágányon álló több vonat közül a helyes kiválasztásával folytatódott. Útitársaimat itt is elbűvöltem (csukott szemmel bólogattam, néha rájuk néztem). Kötelességemnek tartottam tisztázni, hogy csak álmos vagyok, nem őrült. Hamar kiderült, hogy a Debreceni Egyetem hallgatóival utazom, egyikük orvostanhallgató. Szakmai beszélgetésünktől egészen magamhoz tértem. Debrecen, Nagyállomás, haza villamossal. Még azon nyomban beszámolót kezdtem írni az 50 km-es úszásról (ma, 2007. december 27-ére el is készült! A végleges (?) változat végére 2008. október 25-én tettem pontot). 2008. november 28 – 29. éjszakáján a 12 órás debreceni éjszakai úszás előtt is találtam néhány kiegészíteni valót az írásban… 2008. december 4-én küldtem el a tovább csiszolt dolgozatot honlapunkra Miklós Attilának. Az első – aznapi, 2007. január 7-ei – változatok: 50 50! 50 km! 50 km-t úsztam! Akkor annyiban is maradt a dolog. Tanulságok: vannak különös döntések az ember életében. A döntés meghozatala után az események ellenállhatatlanul és maguktól hömpölyögnek. Egy olyan teljesítménynél, amelyet még nem próbáltál, előre láthatatlan állapotokba kerülhetsz, tervedet ennek megfelelően módosíthatod az eredeti cél megtartása mellett. Debrecen, 2007. december 27. 2008. október 25. 2008. november 29. 2008. december 4. Dr. Rentka László | ||||||