|
Az idén a tavaly megvalósítottakhoz képest is továbblépést terveztem a Balaton-átúszáson. Ez azért is szükségesnek tűnt, mert már tavaly novemberben eldöntöttem, hogy indulni fogok egyéniben a zalaegerszegi 12 órás úszáson, ahol a legfontosabb célom a 12 óra végigúszása (a technikai szünetektől eltekintve), ehhez pedig hosszú felkészülésre van szükség, amelybe jól beleillik egy többszörös Balaton-átúszás. A távolsági minimáltervem egy szintén háromszoros átúszás volt, az időket illetően pedig az átlagot mindenképpen másfél órán belülre szerettem volna hozni, de titkon reménykedtem benne, hogy talán mindegyik teljesítésem belefér 90 percbe. Ennek megfelelően készítettem edzéstervet, melynek része volt - egy május végi nap délutánján - a tavalyival hasonló módon a háromszoros táv egyhuzamban történő leúszása. Ekkor már volt részidő-memóriás órám, mely beszerzése óta nélkülözhetetlen segítség számomra. A tőlünk nem messze található kavicsbánya tavon - kedvenc nyíltvízi edzőterepem - ekkor még a vízhőmérséklet nem volt megfelelő ahhoz, hogy ide kiszabaduljak, így maradt egy 25 méteres medencés uszoda, ahol 624 hossz várt rám. Még a reggel során egy baráti invitálásra lementem "melegíteni" 2.600 méterrel, amiről később kiderült, talán nem kellett volna megtennem, mert az utolsó három kilométeren nagyon érezhető volt a hatása. A távra négy és fél óránál valamivel kevesebb idővel számoltam (több "elégedettségi célidőm" is volt), és mivel tapasztalatból tudtam, hogy energia utántöltés nélkül körülbelül három óra az a határ, amelyet komolyabb "minőségromlás" nélkül végig tudok úszni, így két tankolást is beterveztem, ám mindkét megállást maximum egy-egy percre korlátoztam. Az első kilométert nagyon nyugodt tempóban szerettem volna kezdeni. Ez sikerült is, azonban a második és harmadik kilométer után - mivel ekkor sem esett volna jól, ha felpörgetem a ritmust - tiszta lett, hogy az "A" terv (4 óra 15 perc, ami 16:20-as km átlagot kívánt volna) nem fog sikerülni, de bíztam benne, hogy a "B" azért még összejöhet (4 óra 20 perc, 16:40-es km átlag). Egészen a negyedik kilométer végéig nem is nagyon tudtam mit kezdeni az irammal, nem éreztem, hogy biztosan nem fogok elszállni, ha fokozom a tempót. Majd onnantól kezdve valahogy mégis biztonságosnak tűnt egy kis gyorsítás, és elkezdtem 16:30 alá belépni. Az első tankolásra 7 km-nél volt szükség, de nagyon muszáj esetén még talán egy órát kibírtam volna iramcsökkentés nélkül folyamatosan. Azonban jobb időben, mint túl későn alapon megálltam, magamba tömtem annyi csokit, amennyit csak tudtam, és beeresztettem a magnézium-kalcium oldatos, félliteres flaska felét is. Annyira jól jött, hogy újra éreztem valamit a gyomromban, hogy ettől kezdve érezhetően nagyobb iramot diktálhattam, megközelítettem a 16 perces ezreket. Lelkileg semmi gyötrődés nem volt, semmilyen tagom nem fájt, próbáltam a sebességet úgy tartani, hogy a lehető leghosszabbra nyújtottam a kartempó azon fázisait, amelyekben a karom pihenhetett. Teljesen jól éreztem magam, igaz, tudtam, hogy még rengeteg van hátra és néhány száz méter alatt is sokat változhat a kép. Két Balaton-átúszás távnál egy utolsó megállást is végrehajtottam, mert bár nem szorított a gyomrom, de úgy éreztem, végig biztosan nem bírnám ilyen tempóban, ha nem tankolnék még egyet. Megittam a maradék italt (elsősorban a görcsök ellen, mert szomjas nem nagyon voltam) és magamba tömtem egy szelet epres csokit. Ezt követően folytattam az úszást, és továbbra is elég jól működött a dolog. Ekkor rövid ideig úgy éreztem, ha tudnék még 16-os kilométereket úszni, akkor vissza is tudnám szedni a 16:20-as átlaghoz szükséges, az első kilométereken elvesztett másodperceket, de 11 km-től elkezdtem a felkarom külső részét "érezni", és tudtam, innentől kezdve már lassulni fogok, mert nem tudok erősebben húzni. Fejben továbbra is rendben voltam, élveztem az úszást, és nemhogy nem volt semmi halálközeli élményem, de még kedvem is volt tovább úszni, nemcsak az akaratom hajtott. 12 kilométer után elkezdett egyre jobban fájni mindkét karom, 13 után pedig már annyira, hogy nagyon visszaesett a húzóerőm. Ezt az ezret alig tudtam 17 percen belülre erőlködni, ha nincs órám, biztosan azon kívül maradt volna... Aztán valahogy a 15., utolsó teljes ezerre eltompult ez a fájdalom, annyira, hogy ismét fel tudtam venni a ritmust és képes voltam erőt is adni a mozgásomba. Ez nagyon jó érzés volt. Az utolsó hatszáz métert már fejben is nagyon untam, nagyon lassan teltek a percek, már visszafelé is számoltam a hosszokat. Az utolsó 300-on nyitottam egy hajrát, ami a végére már szinte - relatíve - sprintbe ment át. Felemelő érzés volt mindenféle nagyhalál nélkül kimászni a medencéből és pár percig elgondolkodva ücsörögni a medence melletti székeken.
A három Balaton-átúszás távja külön-külön: 1:26:13, 1:25:37 és 1:26:37 lett (ebből az utolsó kettő az egy-egy percnyi megállást is magában foglalja). A nagyatádi Cetrend táv - 10 km - 2:45:21, a debreceni Projekt 2 részeként megjelölt 12 km-es táv részideje pedig 3:18:48 volt. A tavalyi szenvedés töredékét sem éreztem, ezúttal semmilyen küzdelem jellege nem volt ugyanannak a távnak a teljesítése. Össze sem lehet hasonlítani azt az agóniát a mostani, végig összeszedett technikával leküldött kilométerekkel. Görcsökkel valószínűleg a feltöltött magnéziumkészletem miatt egyáltalán nem kellett küszködnöm, néhányszor volt csak egy-egy görcskezdemény, amit egy hosszon belül utóélet nélkül le is tudtam építeni. A távolsági cél tehát valóságosabbnak tűnt, mint valaha, azonban a medencés BÁ időmön az egész felkészülés során mindössze két percet sikerült javítani (1:20:24-ről 1:18:07-re, mindkettő 25 méteres medencében), amely előzetesen nagyon sovány eredménynek tűnt. Sajnos az eredetileg kiírt BÁ időpontban az időjárás nem volt kegyes, az egy hetes halasztás pedig azt jelentette, hogy mivel aznap délutánra halaszthatatlan programom volt, mindössze egyetlen átúszásra volt lehetőségem a délelőtt során. Ebbe a szűk másfél órába viszont bele akartam sűríteni minden erőmet, amelyet az egész napra szerettem volna beosztani... Az elején nagy iramban kezdtem és a próbázókat kerülgettem elég vehemensen néhány száz méteren keresztül, és bár nekem szerencsére senkit nem sikerült lekaszabolnom, két mellúszótól egy percen belül egy-egy elég erőteljes rúgást kaptam a mellemre. Jó helyen értek a találatok, úgyhogy nem hátráltattak az úszásban, de ezután már óvatosabb voltam, amíg ki nem értem a tiszta vízre. Az első kilométerem megelégedésemre 16 percen belüli volt, ami fejszámolásra még nem késztetett, hiszen éreztem, a kezdő néhány száz méterem erősebb volt az későbbi utazósebességemnél. Szerencsére a nem várt gyors rajt miatt még nem teljesen megemésztett csoki és gyümölcsital nem okozott gondot, legfeljebb annyiban, hogy néhány száz méteren keresztül kellemetlenül nyomta a gyomromat, amíg lejjebb nem került. Éreztem, hogy a standard iramom elegendő lehet a tavalyi 1:28:08 megdöntésére, hiszen ehhez gyakorlatilag 17 percnél picivel gyengébb kilométerek is elegek lehetnek, és az első ezer után nehezen tartottam elképzelhetőnek, hogy több, mint egy perccel rosszabb legyen a hátralévő táv ezres átlaga. A hullámok már az elejétől kezdve merőlegesen balról jöttek, de nem zavartattam magam miattuk. Egyrészt a levegővételben nem akadályoztak, hiszen jobb oldali kettes levegővétellel operáltam, másrészt a húzó szakaszba beleadott erőt és a tempószámot is a hullámzás ritmusához igazítottam. Ezerötszáznál annak ellenére tapasztaltam erős visszaesést, hogy nem éreztem ezt sem az iramomon, sem pedig az erőbedobásomon. A második ezer tizenhat és fél percnél is rosszabb volt, ami irreálisnak tűnt, ez a résztáv valószínűleg 30-40 méterrel hosszabb volt, mint a nyitó kilométer. Szépen jöttek egymás után a bóják, folyamatosan és sikeresen győztem le hosszabb kartempókra váltva a rekeszizom-görcs kezdeményeket, így egyáltalán nem veszítettem miattuk időt. Valahol az erőlködés és a még gördülékeny úszás határán táncoltam nagyon sokáig, így hozva ki magamból a pillanatnyi maximumot. A harmadik ezresre különösebb ritmusváltás nélkül az órám szerint újra visszaálltam a 16 percre, ami megerősítette bennem azt, hogy a második hosszabb volt, mint kellett volna. Ekkor - három kilométernél és 49 percen bőven belül járva - már nagyon járt az agyam, hogy ez mire lesz elegendő a végére, és úgy éreztem, még óvatos számításaim szerint is ha lesz egy jó hajrám, akkor egy 1:25-ös idő is teljesen reális lehet. Elkezdtem gondolkodni rajta, hogy ilyen iram mellett mikor kezdhetek hajrázni, de úgy éreztem, annyira eltaláltam az erőbeosztásom a jelenlegi kondíciómhoz mérten, és annyira kiúszok magamból mindent folyamatosan, hogy dinamikus és elnyújtott hajrára biztosan nem marad majd energiám. A negyedik ezrem is a még elfogadható bő 16 perces kategóriába esett, és ekkor már éreztem, minden esélyem megvan arra, hogy 1:25 körül érjek célba. Ez a gondolat nagyon, de nagyon feldobott, mert meg sem fordult előzetesen a fejemben, hogy a táv vége felé ilyen kellemes gondolatok is foglalkoztathatnak majd... Az utolsó teljes ezer alatt folyamatosan növeltem az erőbedobást, melynek üzemanyagot szolgáltatott a part egyre közelibb látványa is. A vége felé már tiszta erőből úsztam, az egyébként is túl levegős lábtempóm most már szanaszét szórta a vizet, és a tavalyi esetből tanulva, amikor a homokot megérintő ujjaim reflexszerű talpra állást kiváltva azonnali erős görcsöt okoztak a vádlimban, most nagyon koncentráltam arra, hogy ne kalandozzanak el a gondolataim. A korlátig úszva, abban megkapaszkodva felpattantam és sovány malac vágtában elrohantam a kódleolvasókig. A kódleolvasásnál nem voltak problémák, egy dolgot kivéve: nem hittem a szememnek, amikor a monitoron megláttam az eredményem... Az órámat is elfelejtettem leállítani, annyira megdöbbentett az időm, amely 1:22:08 volt, azaz kereken 6 perccel jobb, mint a tavalyi.
A részidőkből rájöttem, hogy amennyivel hosszabb volt a második kilométeres bójaköz, nagyjából annyival rövidebb volt az utolsó. Igaz, hogy nagy hajrát vágtam ki, de a 14:42-t túlzásnak érzem, reálisan ez 15:10-15:20 körüli idő lehetett. A két különbség viszont kiegyenlítette egymást. A befejező kétszáz méter a részidő alapján - természetesen a korláttól a leolvasásig történő futással együtt - is valósnak tűnik. Lassan közeledik a zalaegerszegi nagy próbatétel, amelyhez képest a fentiek csak morzsáknak számítanak. Egyelőre még nem tudom elképzelni magamról, hogy a 12 órás úszást végigbírjam testben és lélekben, de szerencsére még bőven van időm ráhangolódni erre a kihívásra. Mindössze egyetlen dolog biztos már most is számomra: ki fogok magamból hozni mindent, amire csak képes vagyok lelkileg és fizikailag. Köszönöm a felkérést és a lehetőséget, hogy a fentieket megoszthattam Veletek, és mindenkinek eredményes felkészülést kívánok az országos bajnokságra. Üdvözlettel Füzi László (Medve)” |
|||