|
Rendhagyó beszámoló a hódmezővásárhelyi szenior úszóversenyről Azt hiszem, soha megrendítőbb és egyben felemelőbb pillanatot nem éltem át, mint most vasárnap reggel. Hódmezővásárhelyen a 400 m-es női gyors egyik futamát indították, amikor a 8-as pályára hozott a férje egy csinos arcú hölgyet. A versenyzőt tolókocsin tolták, mivel a hölgy lábai talán betegség, talán baleset miatt, de nem engedelmeskedtek az akaratának. Kiemelték a kocsiból és a rajtkőre állították. A vízbe dőlésből egészen hihetetlen módon tűrhető rajtfejes sikeredett – talán egy ígéretes sportpályafutás emlékeként. Erős karcsapásokkal kezdte szelni a vizet, és az első 50-100 m-en nem is szakadt le. Pedig a lábai a vízben sem kezdtek el dolgozni és a fordulóknál sem segítették erőteljes elrugaszkodások. Az egészségesek fölénye persze hamar nyilvánvaló lett, és a megterhelő 400 m végén utolsóként csapott a célba. Sokan gratuláltak mégis ennek a versenyzőnek, akinek arcán boldog mosoly tűnt fel. Megtette azt, amit sokan nem mernek. Abszolút esélytelenként felvette a harcot a többiekkel. Úszott, utolsó lett, de egy nem jegyzett kategóriát toronymagasan megnyert. Legyőzte önmagát, a kétkedőket, a szánakozókat és a hitetlenkedőket. Legyőzte a körülményeket, azt, hogy a sorstársaknak külön csak ritkán van hazai versenyük. Nem törődve a szűkösséggel és a nehézségekkel biztosan keményen készült erre a megmérettetésre. Miért? Talán önmaga és a családja számára is egyaránt fontos, hogy a körülményekhez képest egészséges maradjon. Talán van még van egy halvány esélye a gyógyulásnak, a csodának. Nem tudhatom. De szívből kívánom, hogy így legyen. Fontos-e nekünk Debrecenben ez a példa? Gondolkozzunk el ezen majd egy csendes pillanatunkban. Ha magányunkban választ találunk erre a kérdésre, akkor könnyebben győzzük le önmagunkat újra és újra. És ekkor erősödhet a DSZÚK, mindannyiunk örömére és hasznára. Lejtmenetből hegymenetbe válthatunk. Ha ebben egyetértés van, a részletek kimunkálása csak részletkérdés. Debrecen, 2007 november 5. Batta Gyula |