Kína kései felfedezése Kora gyermekkoromban sohasem álmodoztam arról, hogy egyszer majd eljutok a távoli birodalomba; a császárok, a mandarinok és a zsugorított lábú hölgyek irodalmi művekben felbukkanó alakjai mindig túl bizarrnak tűntek. A hétköznapi életben itthon és külföldön megesett találkozások inkább bosszantóak voltak – éjszakai hangoskodás, a főzést kísérő, egész házat ellepő káposztaillat – mindezek óvatosságra intettek. Ám a különleges tehetség és ázsiai szorgalom is fel-fel bukkant, például amikor egy fiatal kínai-amerikai kolléga Stockholmban elárulta, hogy mindössze egy év alatt tanult meg szinte tökéletesen svédül is. A nagy utazás lehetősége teljesen váratlanul ért. Kedves, jó orvos barátom kért meg, hogy lennék-e útitársa, mert családja nem tud vele tartani áprilisban. Magam sem voltam biztos abban, hogy tulajdonképpen akarom-e most ezt a kalandot, de némi habozás után igent mondtam. Az ajánlat csábító programot tartalmazott meglehetősen kedvező feltételekkel. Kína huszonhét világöröksége közül nyolc meglátogatását terveztük, többezer kilométeres belső utazással, háromnapos Jangce-i hajózással együtt. A MALÉV nyugdíjasa, a világvándor K. L. tavaly már bejárta ezt az útvonalat és tapasztalatai alapján egy magyarul jól beszélő kínai fiatalemberrel (Richard, Ricsi becenevű idegenvezető) gondosan megtervezték az útiprogramot. (A kínai nyitás része, hogy szinte minden idegenforgalomban dolgozó kínainak van egy angol ragadványneve, amit gyakran a kitűzőjükre is kiírnak.) Végül egy 28 fős csoport jött össze a nagy útra – főleg debreceniek. Orvosok, tanárok, vállalkozók és kíváncsi nyugdíjasok társasága. A legidősebb a 75 éves N. néni, volt közöttünk mozgáskorlátozott, az átlagéletkor valahol 50-60 között lehetett. Tehát nem egy csikócsapat. Mégis, sokan rutinos világjáróknak tűntek, és példásan összetartott a társaság; lemaradás, késés nem fordult elő – ez Kína belsejében nem is lett volna ajánlatos. A MALÉV és a HAINAN Airlines közös gépével repültünk közvetlenül Pekingbe. A pilóták magyarok, az utaskísérők kínaiak. Az út hosszú (9-10 óra), az időeltolódás viszont csak hat óra. Érdekes módon a „jet-leg”-től sem oda, sem visszaúton nem szenvedtünk. Éjjeli repülés után reggel 6 körül landoltunk Pekingben. Ricsi, akit egy utazási iroda szervezett ki hozzánk, már várt egy busszal és sofőrrel. Ricsi egyébként hat évig élt Budapesten, édesapja a TF-en tanult és úszó edző volt. Minden kisebb helyi vagy környékbeli utazást bérelt buszokkal bonyolítottunk a sajátos kínai közlekedési etikett szerint. Csodának tűnt, hogy még koccanást sem láttunk a kaotikusnak tűnő forgalomban. A közlekedés önkéntes, szabálytalanná szervezése történik a közös érdekek mentén. Kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor Debrecenben a reggeli csúcsban kirakják a gyerekeket az iskoláknál. A gyakori dudálás nem gorombaság, hanem szükséges jelzés: vigyázz, jövök. Az kéthetes út során szinte állandóan mozgásban voltunk, mindössze hat szállodai éjszakát használtunk fel. Két éjszaka repülőn, három éjszaka hajón, három éjszaka vonaton. Talán ezért lehetett „olcsó” az út, noha négycsillagosak voltak a szállodák és a szálloda hajó is. Landolás után nem sokkal, április 11.-én reggel a híres-hírhedt Tian Anmen téren, a Mennyei Béke terén kezdtünk ismerkedni a méretekkel és a tömegekkel. Természetesen ez a világ legnagyobb tere, és az ország politikai közepe. Népi Hősök emlékműve, Mao Cetung mauzóleum, Történelmi múzeum, Forradalom múzeum. Az országos Népi Gyűlés csak ritkán ülésezik, miként a császárok is évente csak kétszer imádkoztak annak idején hosszasabban: év elején a jó termésért és az ellenség elkerüléséért, év végén pedig hálát adtak. Kínát kínaiul nem Kínának hívják, hanem közép-országnak, Magyarország pedig „Sunja Li”-ként ejtendő. Csak azt a néhány kínai szót vagyunk képesek megjegyezni, ami hasonlít egy magyarra. „Szia-szia” – ez körülbelül a köszönöm; az árusok elhessegetésére pedig alkalmas lehet a „pu-ja”, vagyis „nem kell”. A nagyvárosokban a közlekedési tájékoztatásokon a kandzsik alatt szerepel az angolos, latin betűs átírás is - két év múlva olimpia lesz Pekingben. A világ hamarosan rácsodálkozik majd Kínára. Még aznap meglátogattuk a „Tiltott Várost” is, a császárok egykori lakhelyét. Nem lepődünk meg igazán amikor megtudjuk, hogy ez a világ legnagyobb épen maradt palotaegyüttese: 800 épület és 9999 plusz egy fél szoba. Elég felhős, kellemetlen időben barangoltunk a „Tiltott Város” területén. Már készülődött a Gobi sivatag felől a homokvihar, hogy lecsapjon a metropolisra. Délután még maradt időnk egy teaház látogatásra. A teázás szertartásainak láttán döbbentem rá, hogy a mi cukros-citromsavas teázásunk meglehetősen barbár szokásnak tűnhet az igazi teázók szemében. Nagyon ízlett a jázmin és a licsi gyümölcstea - amelyekből itthonra is került - ám a mennyei teát később, teatestvéremmel közösen hörpöltük a a Jangce habjait szelő szállodahajó bárjában. A nedűt kicsiny, fedett, díszes findzsában szolgálták fel. A fedelet kissé félrehúzva látszott a víz felszinén úszó virág és gyümölcskeverék. A teát többször leittuk, és a figyelmes, csinos pincérlány mindaddig rátöltött, amíg az utolsó ízek el nem tűntek a pohárból. Valóban, úgy tűnt, hogy Ricsi és az Interline mindenből a legjobbat igyekezett megtalálni. A pekingi vacsorázó törzshelyünk is ilyen volt. Kitűnő – kínai, de európainak is finom – ételek és pergő, figyelmes kiszolgálás. Fáradtan tértünk az első napi élményzuhatag után szállodánkba. Minden TV csatornán kínai – ritkán angol nyelvű – adás volt. A Business Office-ból még emilezni is lehetett. Persze a szűrés miatt meglehetősen lassan. írta Batta Gyula További fényképek a Fényképek rovatban Vas András honlapján láthatók!!